Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Tiszta égnek boltozatán Áloműzőn, éber szemmel révedezve Ringatózik Hold a bölcsőn S Föld-anyjával játszadozni hajtja kedve.   Mint a gyermek, emberarcú Kék takaró adva lábtól, fejhez párna Gomb s a dísze széle-hosszán Dús ezüsttel csillagosra kicifrázva.   Már szokása, rá se ügyel Tágra nyíló két szemével néz a földre Mennyi tükör, azt akarja S nem tudja, ha kézbe venné, összetörne.   Integet és ingva-ringva Bölcső mélyről nyúl utána két kezével Egy világért nem aludna Csak vigyázza s nézi-nézi egész éjjel.   Bohó gyermek, honnan tudná, Ő az ember mindig éber vágyódása, Úgy kapott fény Naptól adva Mely a földre égi díszét rászitálja.

Van úgy csak csók után, a csend megcsendül Melódiája cseng a végtelenből. Szilaj szívem, most fonnyadt vén leány  Magáról bűnt, gyönyört lehány.   Megindul lassan, elmereng magába, Sóhajt s leül az emlék ablakába Bókolva várja lent a méla múlt, Az ősz lovag, palástja zöld, avult.   A múlt szeme sötét kutat, mutat Utat kutatva néz belé szívem, S mélyébe száll egy ingó fényíven, Melyet küszködve épít a tudat.  Tükrén az élet kétes illanása A volt valónak kékes villanása S amint szívem a kék tükörbe néz Tilos titkokról porzik a penész   De ismerőn itt senki nem köszön Csak árny, csak váz itt minden és közöny  Megszűnt a szín, a szó, a vér varázsa A kéjnek kín, örömnek bú a mása   Szégyennel, váddal, bűnnel elkeverve Mi élve, téve kincs volt, itt szemét Szívembe sír, sikolt a lét keserve S a múlt behunyja szánva bús szemét  

  A lábam húzza még a láp hínárja, De már riadva ring a renyhe lé! A partra loccsan lomha, mocskos árja S mohon zúdul a nyárfa-sor felé.   Túl rajta rejtve tarka park kínálja Pazar palástját, béke köntösét. Gyökéren, éren fut a láz csirája Sóhajtva súg a lomb egy bús mesét   Nagy ásó villan és lecsap a rögbe. A föld remeg, fölzúg a lomha éj Árnyék iramlik át vadul hörögve     Szememre száll egy szörnyű látomás Ezüst szilánkot szór a holdkaréj A sors csak ás, sötét, mély árkot ás .

 Szép vagy. Szemembe néztél.Szerelem volt Ki vagy ?A lelked kérdem, nem neved, Lihegve szívom emléked,e szent bort. Ki vagy? O bár ne tudnám soha meg       Emlékezem rád s arra kérem Istent Hogy emlékezzem életemen át; De légy számomra mindörökké szent Kihez nem küldök, csak buzgó imát.   Ne tudjam soha, mily szobában alszol S hogy éled ezt a furcsa életet Fantáziám kristálykastélyba rajzol, S királykisasszonnyá tesz tégedet   S bár adná Isten, láss bennem királyfit Ki túl zokog az óperencián És érted készülődik nászra váltig, És sohsem indul, szép királyleány.

 Istenem csókold meg az arcom, s hűsítsd le lázas homlokom Ejenként nyugtalanul alszom  s olyan rosszakat álmodom.   Havas mezőn, jég-sziklán járok s a szívem , lelkem meztelen nyugtass meg nyílnak a virágok forró nyár van, s Te vagy  velem .   Mindig üldöznek az erősek, a nagyok, durvák és gazok az boldogul, ki az erősebb, s a vérig-vertek az igazok.   Nekem mesék az ölelések, s idegen, furcsa hang a csók nyugtass meg gyermekként becéznek simogató, bársony kacsók.   Csendben dolgozom, fozok,mosok,  hogy legyen meg az én dolgom imádkozom, senkit sem bántok s, Uram még sem vagyok házias   Fekete átok ült a rögre, s az álmom hosszú, végtelen nyugtass meg Uram,hogy orokre  nem lesz álom az életem.

 Hadd nézzem a szemed, te drága Oly bársonyos, oly halovány  Merengő hold ezüst világa Hab mosta partok dombsorán.   O tiszta szem ! Békére vágyó Elrejted gondolataid. Pillád megóv, mint sűrű  fátyol Az izzó nap már nem vakít.   Nem gyújtogatsz és nem becézel Hűs holdfény szunnyad mélyeden Elfordulsz, a halálra nézel S könnyítsz a beteg szíveken.   Szűz tükröd, mint nyáresti égbolt Titkos fenséggel , int felém. O drága szem, derengő fényfolt Örvények gyászos éjjelén!                      

  Oly idegen lett már pihent szívem dobbanása, csak halk kénytelen ütem ritmusa eltűnt oly régen csöndesen , ami régen bizakodva játszott bennem. A múltnak holt avarján gyötörten hever a tűz mi lobogtatta békésen szívem és zsongott imát édes nyelven bennem de ravasz ellenség várt hódító lesben. Már rég nem rebbenti meg fülemet a lant , mi dalban egyre felém zengett, üresen kong,nem álmodok merészet ami maradt is szúró ágnak a tövise. Csak balga módon hazug kísérlet lett a valóságban semmi maradt őrökre , mi bennem vágy volt, most szenvedve hiányosan dobog , egyre közömbösen . Mert tőrt úton fogok ezután menetelni halk ritmussal ijesztő ködös fellegekben, s a lant mi gyöngéden szól felettem, csak bűnös csókjaimnak ijesztő réme. [W.B.]

 Szívemben olykor dalok születnek Selymesen lágyak De ajkamon elhal melódiájuk S csak belül fájnak.   Hős akarással néha nekivágnék A rögös életútnak. Új messzeségek horizontja csábít De álmok visszahúznak.   Szívéhez szeretnék olykor szólni Nem tudom kinek ? De a nyüzsögő emberáradatban Nincsenek szívek.   Örökre űz így el nem sírt daloknak Néma muzsikája, S én, a világnak zengő Memnón szobra Csak állok, kővé válva.  

 Négy bús fala közt a lomha magánynak, a líra szívének csordulnia kell, Csak tömte, tetézte záporral a bánat, hogy bírni se tudja, jaj, bírni a mell.     Csak árad feszülten és tépi a testet szaggatja a lelket, a szívet, a szó És forr és érik és duzzad és reszket a líra, a líra, a lázadozó.   Jaj, csapni és tépni és szúrni szeretne és ölni és vágni és marni csupán a sorsra, a földre, vállakra, kezekre, s üvölteni, rikoltani az élet után.   És sírni, zokogni, zokogni meredten mert fáradt és gyönge és senki se ő Csak hang, ami fut, csak szó, ami rebben de nem akarat, nem dac, nem erő.   Csak dal, ami zeng, csak rím, ami reszket se társ, se rokon, testvér, se barát Sepri az idő, sepri, beleveszhet de nem, sohasem leli meg önmagát.             

 Mókázom bámész olcsó publikumnak Arcomra felszalad százféle fintor S ha kell kezdem megint elölről S belül vonaglom gyötrő, néma kíntól.   Felsírnom nem szabad: jaj lenne nékem Ha jókedvem csak pillanatra lankad Iszom, koccintok, hogyha megkínálnak S ki megfizet, bukfencet hányok annak.   Játék után csatangolok kopottan, Nincs otthonom ami hívjon, marasszon Üres, rideg, kietlen a szobácskám, Nem vár izzó ölű gyönyörű asszony   Nincs senkim sem, enyéim megtagadtak S kegyüket most már hasztalan keresném S egyszer rekedt szomorú nevetéssel Padlóra hullok egy kacajos estén.