Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 És úgy magam maradtam, mint a vándor, Ha téli estén rengeteghez ér, S a ködbe-dermedt fák alatt üvöltő Csontharsonáján fújni kezd a szél.   .És úgy magam maradtam, mint a távol  Füves pusztán merengő régi domb ,Ki száz esztendő óta benne nyugvó  Csontvázakon és kincseken borong.   .És úgy magam maradtam, mint a tenger  Sötét fokán a hófehér sirály, Mint ős koroknak rőt bozótlakója, A kőbaltás, bozontos, vad király.   És úgy magam maradtam, mint a vár-rom  Komor körrajza fenn a holt égen Hitem bástyáján messze nyúlva, mint egy vörös zászló a sárga fellegen.   És úgy vagyok, hogy egy magamban állok, Kéz meg nem érint, háló nem fog át S fejem fölé a boldog egyedüllét  Sző zordon és szent csillagkoronát.  

 Ma utoljára simult kezed a kezembe mintha ajtó csukódott volna halkan valahol egyedül állok magányos, sötét éjszakában a hátam mögött egy bezárult kapu és új ablakban gyúlt ki lámpa Emlékezéspalotán.   A zárt kapu előtt árván állok indulnom kéne valamerre az elfelejtés néma ligetének lejtőn szálló fekete fasora közt vár is az út.    Már ballagok is lassacskán: haza önmagam felé, de minden percen vissza-visszanézek hátha gyászba vonják értem a kaput, amely bezáródott utánam ? s jaj, Emlékezéspalota homlokáról fájón éget a lelkembe az újonnan kivilágosodott ablak.                              

  Néha.néha A szívem megcsapja Az élet színes forgataga Valami édes izzó perzselő Fűszeres szellő Gyönyörbe ringatja A napsugár tánca, S befonja a szívem, Az öröm virág-lánca.   Máskor meg Nem tudom mi van velem Égő sajgás viharzik lelkemen. Hasogató kíntól alig tudok szólni Szeretnék a földre borulva zokogni  

 Ahol az első csókot adtad, arra ne menj, mert fájnak a hegyek.   Merre először megölelted kerüld kitépik szíved a fák.   Ahol megláttad, hunyd le szemed, örök könnyfátyol lepi el.   Kezei? kis csillagkacsók Válla?   szellőben sóhajt az este, ha megvillan Ajka? kis vágyak piros Ívelése.   Kis orra? hisz érte illan a rózsaillat. Szemei?   Vad férfiálmok kutja. jaj odahullt a tekintetem.   Ajka fehér, fény sem remeg barna élet szántotta testén.   Két karja renyhén örök nemtörődömség gesztusával tapad kebléhez,   igazi halott! Arcát szeplőlegyek belepték és amikor kiterítették, sírtak.   Arcát szeplőlegyek belepték   és amikor kiterítették,   sírtak!   

Lassú, figyelő a lépésem. Ügy látszik: tétova kanyar. Mintha nem tudnám: hova igyekszem. Kérő, meleg a nézésem. Ügy látszik: a szemem keres. Mintha nem tudnám: ki van előttem. Finom, halló a fülem. Ügy látszik: mégse hall néha. Mintha nem tudnám: ami fáj. Csukott, mosolygó az ajkam. Ügy látszik: néma néha. Mintha nem tudnám: mit feleljek. Játék, vonaglás az arcom. Ügy látszik: ördög ül rajta. Mintha nem tudnám:hogy  Isten lanya vagyok Hidd el, annyi volt az egész tavasz, Hogy fecske fészkelt az eresz alatt. És nézd: a nyárból az jut ki csupán, Hogy ki-kinyúlok a keze után .. . Lassan eltűnik minden földi nyom És ő is földi férfi jól tudom. Kezét, a kezét azért keresem, Mert én magam már régen temetem. S úgy érzem mindig, mindig úgy hiszem, Amikor visznek, majd ő is viszen, Ez a tíz ujja, ez a két keze... Aztán .. . ki tudja... mi lesz majd vele?!