Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ma éjjel, jaj elsápadtak a fák, haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szertezilált gallyuk bús, néma sikolyt sírt a légen át.   A levelek félénken összebújtak a félelemtől megmeredt a száruk mert látták, hogy az erős fa: s váruk riadtan áll. A gyilkos szelek fújtak.   Vészt várva nézték egymást tétován A tar földön, száraz földön, mohán némán hevertek már a régi társak   s mert dicstelen véget ért nemes harcuk ,az őszi eső bemocskolta arcuk. Házunk előtt már kopaszok a hársfák.         .

 Ízetlen ível keskeny ajkán a rúzs sápadt parfümje illattalan. Hét pecséttel zárt száján a szó . Habmelle sóhajokba süpped zokog, s átkot szór Ámor kis alakjára átkozza urát.   S csóktól ittasak a függöny szemcsék is csóktól ittasak a habfigurák.

  Virágokat szedtem a réten s Rád gondoltam. A nap elől árnyékba szaladtam mámoros fejemet gyep-ágyra  hajtani így feküdtünk egyszer ketten és tücskök zenéjét hallgattuk. Te fölém hajoltál s álmodást csókoltál izzó szememre. Azóta mást nem csókoltam.

 Hívtalak s te jöttél. Szemed meglobbant derekad meghajlott az ébredésben, amikor feléd karolt poláris ellened, Én. Nem is gondolkoztál. Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a választ   Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény amikor átölelted derekamat, s magammal hívtalak.   Odakinnt hullott a hó. A nap mosolygott. Az emberek bújtak előle Mi ketten kályhához ültünk egymás mellé. A tűz duruzsolt. Mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen Forró vagy. Én is az vagyok ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved. Az enyém is dobog. A tieddel egyszerre dobog. Ereidben lüktet a vér. Az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel, mindig a tiéddel.