Dorika es Feri---Wilhelem
Ferenc es Dorika és a történetét nagyon külonleges
Annyira simának és kedvesnek találom- kivéve az utolsó akkordokat-, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szerettem őket;
Ferit és Dorika
Jó ismerőseim,voltak és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen lényekrol irjak.
Elmondom hát csak így:
Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek, örömem telt bennük, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak.
Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér babák voltak,-szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: „no csókold meg, Feri vagy Dorika, a kis unokatestvéredet".
Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül.
Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, amint ölelkezve mentek be a házba. Gyönyörű volt mindez, és semmi se rontotta meg az ő szerelmüknek a harmatos szépségét, ha más nem, hogy mire lassan megnőttek, már csúnya dolgokat kezdtek beszélni róluk.
Hogy nem való, és nem helyes ez meg az. A Feri apja ki is mondta nyíltan, hogy nem illik, hogy az unokatestvérét, a kék szemű, nyúlánk Dorikát annyit ölelgesse, és hogy este a szőlőben, amikor a tücskök már vígan cirpelnek, együtt sétáljanak.
Ez nagyon fájt nekem, mert nem láttam még soha ilyen tiszta szerelmet, amelyik egyenesen és minden huzavona nélkül haladt volna a maga útján. Rendesen, amikor megindult a dolog, már nagyra nőtt a fiú, és dadog meg elakad a lélegzete, amikor beszél a lánnyal, a lány pedig húzódik, és csak később engedi magát megcsókolni. (Akkor se a száján.) De Feri és Dorika gyermekkoruktól szerették egymást, és nem is lehetett másról szó, mint hogy egymásé lesznek.
Mikor még csak egész kicsinyek voltak, már Dorika inek megmondta (ha vendég jött a házhoz vagy vidéki rokonok):
— „Én a Feriezek, a Pál felesége."
Mint mondtam, alig vették észre, hogy tizennégy évesek lettek; észrevétlenül múltak a napok, és nem történt semmi, ami a gyerekeket - mintha ugyanazon delejesség bújna beléjük - eltávolította volna egymástól. Azt hiszem, hogy Dorika kos asszony volt, nem mondta a kisleányának ezt:
„Pálnak többet ne engedd, hogy megcsókoljon, mert az olyan leányra nem szépeket mondanak." Virgínia anyja nem mondott semmit. (Ismerem őt: szép, lassan hervadó asszony. Néha nagyokat sóhajt.) És éppen ez volt az, amin örültem; mert hiába, csak szép az, ha fiú és leány megmaradnak egymás mellett, ami olyan ritka különben, megmaradnak minden állatias és szokásos szerelmi játék nélkül. Dorikase fogta meg Pálnak a kezét, amikor a fiú átölelte a karcsú derekát, és nem tolta el a fejét, amikor hosszú csókkal sokáig szívta a száját. Nem is haragudtak egymásra, se igazán, se tettetésből; nem volt szükségük erre az ócska tűzre, hogy szerelmüket fölmelegítsék, amint ezt jegyeseknél és házasoknál egyaránt yakran látjuk. Pál sose tette a szépet más leányoknak, hogy Dorikaékeny legyen, és Dorikanézett más fiúk szemébe, csak azért, hogy Pál még jobban kívánja őt. És lassan mindenki, aki ismerte őket, belátta, hogy ostobaság és gonoszság lenne a két fiatalt elválasztani egymástól, amikor annyira egymásnak valók.
Az öreg háziorvos, aki legtovább makacskodott, végre ő is beadta a derekát, és nem fáradozott többé azon, hogy a tudomány miatt, amelyre egykor fölesküdött, okvetetlenkedjék. Később, ha megkérdezték, csak annyit mondott: „Kérem, a tudomány mai állása szerint nem tanácsos, de mi lehet holnap: erről nem állhatok jót." (Azután mindig hangosan szokott nevetni.) Elérkezett végre az idő, és beadták a kérvényt. Hogy Ferinekrgíniának, jóllehet unokatestvérek, mégis szabadjon egybeházasodni.
Teltek, múltak a napok, de a kérvény nem érkezett vissza. A szegény gyerekek egész nap együtt várták a híreket. Igazán bolondság dicsérni őket azért, de úgy volt, hogy egész nap semmire se gondoltak, csak erre. Végre is való igaz, hogy ez nem méltó foglalkozás, és lesznek, akiknek nem tetszik, hogy FeriVirgínia csak a szerelemmel törődtek. De hát nem jött az engedély. És ők napról napra sápadtabbak lettek; sokszor reszkettek, és lázuk volt, soványodtak is: mindenki láthatta. Már maga a Pál apja utánajárt, hogy intézzék el a kérvényt, és sok pénzt adott ki, hogy csak minden jól legyen. De nem lett jól, mert megérkezett a válasz:
„Nem lehet." Hiába volt minden fáradság. Minek beszélném el sorban, hogy mennyit szenvedtek Pál és Virgínia. Az író ne kínozza meg az embereket, akikről ír, és azokat se, akiknek ír; mert talán így nagyobb hatást érhet el, de mégis jobb némely dolgokat elhallgatni. Pál és Virgínia nem lehettek egymáséi a törvény nem engedi.
Es akkor egy kulonleges dolog tortent.
Ekkor azután Virgínia anyja, a szép, lassan hervadó asszony, aki néha nagyokat szokott sóhajtani, elment ahhoz az emberhez, aki az ilyen dolgokban határozni szokott - miniszter volt-e vagy püspök, már nem tudom -, és valamit elmondott neki. Fekete selyemruhában volt a szegény, sápadt asszony. Fekete haját, amely még nem szürkült, simán hátrafésülte. Nagyon szép volt igazán. Aki látta, azt mondhatta magában, íme, egy tisztességes és szeretetreméltó polgárasszony, aki bizonyára kitűnően vezeti a háztartást, és példásan neveli a gyerekeit.
Reszketett, amíg elmondta a mondanivalóját, és tele lett a sápadt arca forró, piros vérrel. Elmondta, hogy Pál és Virgínia tulajdonképpen nem unokatestvérek, mert Virgínia leánya nem az ő hites urától való.
Nem volt hazugság. Virgínia anyja valóban becstelen feleség volt, bár ezt senki sohase tudta. Utolsó délután történt. Pál és Virgínia kétségbeesetten, mint a sors halálraítéltjei, néztek egymásra, mikor megtudták a könyörtelen hírt. Vad vágyak sugara csillogott szép nagy gyermekszemeikben. És akkor Virgínia anyja elhatározta magát. Megmondta, hogy ő milyen áldozatot hoz értök. Virgínia sírt, de elfogadta az áldozatot. Azt hiszem (és nincs okom haragudni emiatt Virgíniára), hogy az édesanyját még meg is engedte volna kínozni, ha ettől függ a dolog. De minden jó lett. Fölharsantak a tavasz trombitái. Ők egymáséi lettek egy verőfényes, akácvirágszag.
Annyira simának és kedvesnek találom- kivéve az utolsó akkordokat-, mint egy Mendelssohn-dalt. Ezenkívül nagyon szerettem őket;
Ferit és Dorika
Jó ismerőseim,voltak és nem vinne rá a lelkem, hogy mint valami idegen lényekrol irjak.
Elmondom hát csak így:
Unokatestvér volt a két gyerek. Mind a ketten szőkék és egészségesek, örömem telt bennük, akár az egyiket láttam, akár a másikat, és kétszeres, ha együtt voltak.
Kicsiny koruktól, amikor az első lépéseket tették, vastag, kövér babák voltak,-szerették egymást. Mosolyogva meresztették egymásra csodálkozó, nagy gyerekszemeiket. És csókolóztak még akkor is, ha nem mondták: „no csókold meg, Feri vagy Dorika, a kis unokatestvéredet".
Együtt totyogtak végig a kert gyepén, és együtt játszottak a homokdombon hosszú, sárga nyári délutánokon keresztül.
Az alkony, amely ilyenkor csak vacsora után érkezik, még látta őket, amint ölelkezve mentek be a házba. Gyönyörű volt mindez, és semmi se rontotta meg az ő szerelmüknek a harmatos szépségét, ha más nem, hogy mire lassan megnőttek, már csúnya dolgokat kezdtek beszélni róluk.
Hogy nem való, és nem helyes ez meg az. A Feri apja ki is mondta nyíltan, hogy nem illik, hogy az unokatestvérét, a kék szemű, nyúlánk Dorikát annyit ölelgesse, és hogy este a szőlőben, amikor a tücskök már vígan cirpelnek, együtt sétáljanak.
Ez nagyon fájt nekem, mert nem láttam még soha ilyen tiszta szerelmet, amelyik egyenesen és minden huzavona nélkül haladt volna a maga útján. Rendesen, amikor megindult a dolog, már nagyra nőtt a fiú, és dadog meg elakad a lélegzete, amikor beszél a lánnyal, a lány pedig húzódik, és csak később engedi magát megcsókolni. (Akkor se a száján.) De Feri és Dorika gyermekkoruktól szerették egymást, és nem is lehetett másról szó, mint hogy egymásé lesznek.
Mikor még csak egész kicsinyek voltak, már Dorika inek megmondta (ha vendég jött a házhoz vagy vidéki rokonok):
— „Én a Feriezek, a Pál felesége."
Mint mondtam, alig vették észre, hogy tizennégy évesek lettek; észrevétlenül múltak a napok, és nem történt semmi, ami a gyerekeket - mintha ugyanazon delejesség bújna beléjük - eltávolította volna egymástól. Azt hiszem, hogy Dorika kos asszony volt, nem mondta a kisleányának ezt:
„Pálnak többet ne engedd, hogy megcsókoljon, mert az olyan leányra nem szépeket mondanak." Virgínia anyja nem mondott semmit. (Ismerem őt: szép, lassan hervadó asszony. Néha nagyokat sóhajt.) És éppen ez volt az, amin örültem; mert hiába, csak szép az, ha fiú és leány megmaradnak egymás mellett, ami olyan ritka különben, megmaradnak minden állatias és szokásos szerelmi játék nélkül. Dorikase fogta meg Pálnak a kezét, amikor a fiú átölelte a karcsú derekát, és nem tolta el a fejét, amikor hosszú csókkal sokáig szívta a száját. Nem is haragudtak egymásra, se igazán, se tettetésből; nem volt szükségük erre az ócska tűzre, hogy szerelmüket fölmelegítsék, amint ezt jegyeseknél és házasoknál egyaránt yakran látjuk. Pál sose tette a szépet más leányoknak, hogy Dorikaékeny legyen, és Dorikanézett más fiúk szemébe, csak azért, hogy Pál még jobban kívánja őt. És lassan mindenki, aki ismerte őket, belátta, hogy ostobaság és gonoszság lenne a két fiatalt elválasztani egymástól, amikor annyira egymásnak valók.
Az öreg háziorvos, aki legtovább makacskodott, végre ő is beadta a derekát, és nem fáradozott többé azon, hogy a tudomány miatt, amelyre egykor fölesküdött, okvetetlenkedjék. Később, ha megkérdezték, csak annyit mondott: „Kérem, a tudomány mai állása szerint nem tanácsos, de mi lehet holnap: erről nem állhatok jót." (Azután mindig hangosan szokott nevetni.) Elérkezett végre az idő, és beadták a kérvényt. Hogy Ferinekrgíniának, jóllehet unokatestvérek, mégis szabadjon egybeházasodni.
Teltek, múltak a napok, de a kérvény nem érkezett vissza. A szegény gyerekek egész nap együtt várták a híreket. Igazán bolondság dicsérni őket azért, de úgy volt, hogy egész nap semmire se gondoltak, csak erre. Végre is való igaz, hogy ez nem méltó foglalkozás, és lesznek, akiknek nem tetszik, hogy FeriVirgínia csak a szerelemmel törődtek. De hát nem jött az engedély. És ők napról napra sápadtabbak lettek; sokszor reszkettek, és lázuk volt, soványodtak is: mindenki láthatta. Már maga a Pál apja utánajárt, hogy intézzék el a kérvényt, és sok pénzt adott ki, hogy csak minden jól legyen. De nem lett jól, mert megérkezett a válasz:
„Nem lehet." Hiába volt minden fáradság. Minek beszélném el sorban, hogy mennyit szenvedtek Pál és Virgínia. Az író ne kínozza meg az embereket, akikről ír, és azokat se, akiknek ír; mert talán így nagyobb hatást érhet el, de mégis jobb némely dolgokat elhallgatni. Pál és Virgínia nem lehettek egymáséi a törvény nem engedi.
Es akkor egy kulonleges dolog tortent.
Ekkor azután Virgínia anyja, a szép, lassan hervadó asszony, aki néha nagyokat szokott sóhajtani, elment ahhoz az emberhez, aki az ilyen dolgokban határozni szokott - miniszter volt-e vagy püspök, már nem tudom -, és valamit elmondott neki. Fekete selyemruhában volt a szegény, sápadt asszony. Fekete haját, amely még nem szürkült, simán hátrafésülte. Nagyon szép volt igazán. Aki látta, azt mondhatta magában, íme, egy tisztességes és szeretetreméltó polgárasszony, aki bizonyára kitűnően vezeti a háztartást, és példásan neveli a gyerekeit.
Reszketett, amíg elmondta a mondanivalóját, és tele lett a sápadt arca forró, piros vérrel. Elmondta, hogy Pál és Virgínia tulajdonképpen nem unokatestvérek, mert Virgínia leánya nem az ő hites urától való.
Nem volt hazugság. Virgínia anyja valóban becstelen feleség volt, bár ezt senki sohase tudta. Utolsó délután történt. Pál és Virgínia kétségbeesetten, mint a sors halálraítéltjei, néztek egymásra, mikor megtudták a könyörtelen hírt. Vad vágyak sugara csillogott szép nagy gyermekszemeikben. És akkor Virgínia anyja elhatározta magát. Megmondta, hogy ő milyen áldozatot hoz értök. Virgínia sírt, de elfogadta az áldozatot. Azt hiszem (és nincs okom haragudni emiatt Virgíniára), hogy az édesanyját még meg is engedte volna kínozni, ha ettől függ a dolog. De minden jó lett. Fölharsantak a tavasz trombitái. Ők egymáséi lettek egy verőfényes, akácvirágszag.
Megjegyzések