Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Igén,  ez  a  régi  kép  az apám  arca .Nem  ismertem  őt,  csak elmúlt  kisgyerek koromból Száll felém  az emlékezés  megtépdesett, fehér foszlánya .Mintha  egyszer cukorral kínált volna  s  tavaszi délutánon Elvitt magával sétálni a  kisváros  porlepte széles  utcáin  át .Tán  nem  is  így  volt,  csak én  szeretném S fogom  a  hit horgonyát,  mikor nincsen,  nincsen  semmi bizonyság. Kék szeme mintha élne,  úgy nevet felém  a képről — Az én  szemem  már az anyám  szeme, jóval sötétebb ,   —Meghajlotton  is oly fiatal,  a  tartásom  kissé reáiitöit S vonásaiból is sokat rajzolt rám,  fiatal  ábrára az étet .Mily szép is  tudni,  hogy ö  is élt egyszer Küzdött,  mint sok más,  itt a földön ,  aztán egy napon fogyni kezdett Valami orrbetegség rágta,  keveset járt,  sokat feküdt Az ágy lett hűséges pajtása.Anyám  s az öt fiú  .Valami orrbetegség rágta,  keveset járt,  sokat feküdt ,Az ágy lett hűséges pajtása.Anyám  s az öt fiú   — én  sírni akkor még nem  tudtam   —Búcsúzott tőle könn

 Egy  lány  megállt a  hídon és  némán  néz a  vízre a  korlát  ráfonódik   újjára   mind a  tízre. A  csillagok  megállnak ,csodálva  nézegetnek ;szemei:  két bús  csillag a  vízben  mit keresnek  Arca  úszik a tükrön vonalt és színt veszítve   Hátul  a kőpillérre egy  árny  van  felfeszitve .Rendőr sétál a  posztján s  furcsán, kémlelve nézi ...A  hold ezer  nyilával árnyát véresre  vérzi .Haja  csapdossa arcát,   lángot, ha szél  lobogtat Piros szíve hő  lázzal fehér  blúzán  kopogtat .A  parton elfeküdve álmodnak szőke fűzek .. ..  Forró  testükre  rántják a  paplant úri  szüzek ..Ezer szemet meresztek lelkemnek ablakából, s  hangom  szédülve,  rogyva ,holtan  a  habba  kábúl .A  szájamon  átszalad csókok és  könnyek  ize ...  S a lány csak áll a hídon s egy könnycsepp hull a vízre

 Ez  már a  sors halkult hullámverése ,mely  elfelejtett minden  dáridót ,a  zátonyokra  bőszen  sohse  támad s a  vészsirálynak  vissza  nem  rikolt .Vihar elől elrejtőzni  igyekszik s  ha  nem  tudja,  elbújni  képes-e ,magába  száll,  a  mély  örök  csendjébe s kalózoknak  nem  szövetségese. A  kagylóit sorjában  partra  rakja, játszik  velük,  tolja  ide,  oda; már  bölcs:  az elveszített  nagy csodáért kárpótolja  a  sok apró csoda .Mögötte  ég,  torlódik,  zúg  a  tenger ,és  visszanéz:  valami  ottrekedt ,aztán  megint kagylók  héjját sikálja s elnézi a  szivárványszíneket. Minden  öröm  egy  kissé tulvilági s  minden  bánat beh  nagyon emberi !Ez  már a  sors  halkult  hullámverése ,amint a  kopár szirteket veri...

 Az élet addig van amíg kering a vér a szívemben de nincsen a síri veremben s azontúl sem lehet! Hogyha a halál egyszer homállyal takarja látó szememet, amely a földön olyan sokszor gyönyörét lelte. Nincsen erő amely felnyissa azt újra egy percre.   O, azért aki az emberek között feledhetetlen pillanatot nem ért, ám kulcsolódjék a keze annak imára a földöntúli üdvökért, de tudja meg, hogy mindhiába! .

Vígan jár az ifjú Élet, itt fütyül, ott fütyül völgybe, csúcsra futva lépked, dal, virág, méz, kurta évek, itt gyönyör, ott gyönyör. Bukdácsol az öreg Élet itt gödör, ott gödör, völgybe, csúcsra csúszva lépked, szikla, mart, gyom,hosszú évek itt gyötör, ott gyötör! Sompolyog az örök Kaszás oda vág, ide vág nem is sejti senki se más merre lesz a bús aratás ott kóró, itt virág.

 Mi nagy városban élünk, nekünk nincs kertünk, házunk Mi szürke nagy kaszárnyák szűk mélyében tanyázunk Nekünk még egünk sincsen, mely álmokat kavarna Reánk csak falak néznek és udvar... udvar barna.   Mi a szobákban élünk, nekünk nincs napsugarunk Rózsát hozó hajnalra mi, jaj, hiába várunk. A napsugár mi nálunk csak ritka, drága vendég Az ablakon bepillant és elszalad. Csak emlék.   Nekünk nincsen virágunk. Csak néha ritkán látunk,  Rózsák és szekfük között nincs ismerős barátunk Ha sápadt pálmafácskát teszünk szobánkba halni, Nem másért, csak a vágyunk szeretnénk vele csalni.   Nincsen szabadságunk, csak mondjuk hogy van még, Miért kell ott maradnom, ahonnan úgy rohannék? Rabszolgák vagyunk itten, kiket a sorsunk kerget A szabadság a múltból, zöld mezőről üzenget.   Madárdal fel nem ébreszt nyári derűs hajnalba Nekünk kintorna szól csak homályos kapualjba Nótára nem gyújt ajkunk, a kedvünk messze széled, Nagy városban lakunk mi, megbüntetett az élet   Nem tudtuk megbecsülni a hajnalt

 A kezedet tán angyalkéz vezette És angyal szeme őrködött felette. Angyal ölelte szívedet, a szépet Azért oly égi-bájos minden képed   A bolond világ el nem babonázott 'A művészet nem kínzott, nem alázott Tenéked az is: szeplőtelen oltár És annak is tiszta szolgája voltál.   Csak gyöngéd szívvel, halkan, mint az álom Az életen túl s innen a halálon Csak mosolyogva, mint megáldott gyermek Elkerülni az ördög-ásta vermet.   És angyalokkal társalkodva titkon A földön itt csak félig lenni itthon S oda nem adni a lelket a tesiér  Ugye, hogy így volt, ahogy íróm.