Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Vádolom ezt a márciust igen sok vad vágyat kibont. Vádolom ezt a márciust igen sok lázas szót kimond!   Igen élesen süt a napja minden göröngyöt megmutat és felkavarja sugarával a csendesült lélek kutat.   Minden nyomor ráébred most, hogy jogtalanul éhezik a fehér vágy észrevétlen kísértés-ködbe érkezik.   Minden lázas reményt iszik ezen a zengő fénytoron.  Én ezt a részeg márciust bujtogatással vádolom!

 Nem fáj a múlt s mit gonosz indulattal műveltél ellenem, hogy fájjon, nem fáj. Mint álomtalan éjre szürke hajnal kínomra tompa enyhülés dereng már.   Keserű íze elmúló napoknak felolvad úján sarjadó ízekben nem fáj a múlt, ami volt, csak a holnap fáj, ami nem lesz s ha lesz, lesz ízetlen.   Nem fáj, hogy rossz voltál, csak az fáj hogy ezután jó se légy s rossz se légy az fáj, hogy életemből kihullasz már, mint zárt dallam, amely a csendbe vész.   Nem fáj a múlt, az fáj, hogy múlttá omlott csillogó szemed és zilált hajad s testvérem, a vihar, mely érted tombolt egy éjen át az ablakod alatt.

 Tavaszi este bocsáss haza, e virágpompa már sok a szívnek csókolj meg kedves és  kulcsoljuk szét összefon kezeinket.   Ki mondja meg, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája, virággal, gazzal   de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal   Ma, míg piros szirom-szoknyáiban kacérkodó karcsú almafák alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halvány volt a, szád.   Bizony, kedves, már a tavaszból színe hagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Tavaszi este bocsáss haza, e virágpompa már sok a szívnek csókolj meg kedves és  kulcsoljuk szét összefonódott kezeink.   Ki mondja meg, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája, virággal, gazzal   de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal   Ma, míg piros szirom-szoknyáiban kacérkodó karcsú almafák alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halvány volt a, szád.   Bizony, kedves, már a tavaszból színe hagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Ha látok egy-egy tört szívet Kit a sors fészkéből kivet, Kit nyom fájó, nehéz kereszt Szívem mindjárt bús dalba kezd.   S most, hogy a föld egy csatatér s milliók keserve véget nem ér Magam sem tudom, mi lehet Ùgy fojtja egy kéz a szívemet.   Oly csüggedő, oly hallgatag Nem folyik belőle dalpatak. Pedig hány most a szenvedő S a föld sötét, nagy temető.   A malom is, völgy oldalán, Addig zakatol, jár csupán,  Amíg egyetlen friss patak Szelíd vizével hajtja csak.   De hirtelen, ha rászakad Pusztító tenger-áradat Eláll egyszerre a malom, Akár csak az én kis dalom.