Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nem érzed? Folyton itt kísért valami szürke felleg és félek, nem tudom miért hogy ránk szakad és ellep.   Manók gomolyogtak talán sóhajokból felettünk, míg szívünk ritmusos dalán mámorosan merengtünk.   Vagy viharzó leheletünk sóhaj hangon süvöltve gyűjtötte régen, messze tűnt emlékeinkből össze.   Én érzem, folyton itt kísért beárnyékolva hangod csilingelő ezüst színét amíg fejed lehajtod.   Most hirtelen szemedbe száll riadt villámot szórva s terhét is záporozza már keservesen zokogva.

 Mindjobban érzem pihegő jöttét a percnek Mely lehánt rólam mindent, amit felvett A mezt s a mázat, amit ma még szokás Hagyomány, balhit, gyöngeség viseltet.   Lepattogtatja lelkem húrjait is, Mik arra kellettek, hogy lelkem hárfaként Zenélve zengjen minden kicsi szélre Ezentúl ennek már mind vége lesz.   Örök megújhodásban alakot váltva Mez, s húr nélkül fogok állani már én Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt,   Csak néha szürkület idején hangoskodik Ha taposatlan belseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét, S ha zeng olykor éjjel nem ajzott húrokon zeng.     De zúg, s üvöltöz, jajong egész-maga így löki fel hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig ahol majd biztos kezekben van.

 Szórd szét bő tenyeredből az esőcseppeket, híg magvait az égnek vesd el a föld felett!   Hadd növekedjenek friss vetésed, a sár, a tág tengeri-táblák a tengersodrú ár.   Nézd, mindenütt vad árkok fölszántva már a tér s morzsolja, boronálja ércfogú harcszekér.   Magvaid gyöngyét  hörgőtrágyával keveri hajszálakba zilálnak hajszálgyökerei!   Szórd szét bő tenyeredből az esőcseppeket, híg magvait az égnek hintsd el a föld felett.   Hadd növekedjenek a sár: e vak vetés ékítse vér pipacsa kékítse szenvedés.   Hisz ez való a féreg embernek ez való az lett megint, lám, az lett  sár férge, föld faló.    

 A holdat nézd: ezüstfehér, Az égre nézz most csoda kék Es hold fölött, csillag mögött A mérhetetlen messziség   Az égre nézz! Felhő se leng Ott nincs ma harc, se kín, se vád, Csak kristálytiszta végtelen Es véghetetlen tisztaság   Az égre nézz: tekinteted Szédítse el az égi-kék! Kötözze meg a holdsugár Tartsa foglyul a messziség   Ne térjen vissza, jaj, ne még Csak rám ne nézz, belém ne láss Most harc van bennem, könny és vér,vad sötétség  és semmi más.

 Szép, fehér jácint, dús fürtű virág, Drága ajándék, születésnapi. Az örömszerzés titkos útjait be nagyon jól ismeri valaki.   Kelyhéből illat s fehér béke száll Vele a kicsi szoba megtelik, Virágházbeli kis királyleány Csak most nyitotta ki a szemeit.   Csillagszemével kíváncsian néz Ki a szobának keskeny ablakán A hópelyheket látja s mosolyog Testvér csillagok gondolja talán.   Egy-egy szeszélyes,csillogó pehely Pillanatra az ablakhoz simul Már felébredtél kis Királyleány? Aztán a többi mellé földre hull.   Szirom s pehely: az életük rövid Pár percnyi szédítően szép varázs, Ám e pillanat, ez minden nekik, Mindennél több, testvér-találkozás.   Szirom s pehely. Az illat szerteszáll Virág elhervad, elolvad a hó. De én hiszem, hogy találkoznak még Hol nincs idő és nincsen soha vég, A Szépségben, mely örökkévaló.

  Ma. Kora tavaszi, szeles délután számon nem remeg üzenet s ha rám borul a hűvös fényű est akkor sem írok levelet.   Ma. Olyan nap ez is, mint a többi ma sincs sokkal több fájdalom emlékek sem kószálnak sűrűbben nem rázzák meg az ablakom.   Ma. A toll csak úgy téved kezembe ahogy máskor is felveszem, ezt a verset nem küldöm senkinek megírom épp, hogy meglegyen.   Ma. A Miatyánkom is pont olyan mint máskor,sokszor azelőtt és életsirató kiáltás sincs, két rejtett sóhajtás között.   Ma. Kora tavaszi, szeles délután számon nem remeg üzenet, s ha rám borul a hűvös fényű est akkor sem írok levelet.

 Mindjobban érzem pihegő jöttét a percnek Mely lehánt rólam mindent, ami fölvett A mezt s a mázat, amit ma még szokás Hagyomány, balhit, gyöngeség viseltet.   Lepattogtatja lelkem húrjait is, Mik arra kellettek, hogy lelkem hárfaként Zenélve zengjen minden kicsi szélre Ezentúl ennek már mind vége lesz.   Örök megújhodásban alakot váltva Mez, s húr nélkül fogok állni már én Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt.   Csak néha szürkület idején hangosodik Ha taposatlan belseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét S ha zeng olykor éjjel nem ajzott húrokon zeng.     De zúg, üvöltöz, jajong egész-maga így löki fel hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig