Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ha egyszer eljönne hozzám a lelked Egy szomjas este ,mikor epeszt a láz, Szobám betelne fénnyel es sugárral s dalos lenne házam tele virággal. Az én gyötrő  nagy bús epedésemnek vigasztalása nincs egy percre sem álomhajók ringatnak el te hozzád Mig lelked jöttét hasztalan lesem. A  lelked  várom.  Csöndes éjszakákon  Mikor  a  lelkem  vággyal  megtelik Álom királynő  messze  elkerül  s  én Búsan  virrasztók  olykor  reggelig. De  egyszer  eljön   tudom  a  te  lelked, így  van  ez  a  sorsunk  könyvébe  írva S  úgy  lel  reám,  amint  neved  sóhajtom Az  éji  csöndbe  halkan,  sírva-sírva

 Kertemben a bodzabokor Leveleit hajtja, Bodzabokron már maholnap Bimbói is rajta.   Nyílj ki, nyílj ki bodzabokor Illatos virága, Szálljon lelkem gyermekkori Almai hónába.   Domb tövén a bodzabokor Akkor is virágzott Napról-napra két kis gyermek Tépte a virágot     Forrás felett Mária-szobor Oly áldóan nézte, Hogy fonódik lány kis keze A fiú kezébe.   Bodzabokor volt a háza Játszó két gyermeknek Kik azóta, egy a mástól Messze, messze estek.   S soha többé oly boldogok Azóta sem lettek.

 Úgy van, úgy hát nem tagadom, Szép ez a hely, gyönyörű, Mint egy hímzett, tarka szőnyeg Oly bársonyos itt a fű. Csak most tudom milyen szegény A festőnek ecsete, Itt ez a hely olyan csodás, Bús varázzsal van tele.       Itt üthettek tanyát egykor A száműzött istenek, S azt a gyötrő, nagy lemondást Mesélgetik a hegyek. O, de már ezt meg se hallja Minek is azt hallani  Erdők mélyén súgva búgva Ha megindul valami.    Ha majd ott a bércek alján A nap nyugovóra száll Elküldöm a sóhajtásom  Valahol csak rád talál  O, de te azt meg se hallod Minek is azt hallani Ha e titkolt néma búban Meghal itten valaki.

 Az éjfél halkan kopogtat be hozzám Es minden éjjel ébren ,megriadva lel Hozzám simul. Régi, meghitt barátom, S forró kezével anyásán átölel.   Szemembe néz és látja a tükörben A lelkem sok-sok vérző sebét, S én elmesélem minden éjjel újra Bús életemnek bús történetét.   S az éjfél halkan felém hajlik Zenés csenddel lágyan betemet Míg szendereg hunyt szememben az élet Úgy elringatja fájó lelkemet.   Visz a meséknek csillagos honába, Hol szeretőmnek két csókos ajka vár S csapong a lelkem boldog mámorában Mint napsütésben ujjongó madár.   Míg jön a reggel. Azután újra gyászos Kínzó robotja kezdődik a napnak S a lecsitult keservek új erővel Megtépett, fájó lelkemre szakadnak.    

 Valakit várnak,aki nem jön, Irigy varázslat fonja őt körül kacér leánynak egy percnyi szeszélye titkon az új játékszerének örül Ontva most feléje kegyének árját És eltaszítva megint rabszolgáját.       Irigy varázslat szűnj meg törj meg,  Bolyongva száll, tűnik az éjhomály Ónszínű fátylán hajnalpírba festi Lágyan mosolyogva a Napkirály Jaj szója elhal az északi szélnek akik szerettek mindig visszatérnek

 A  lágy  selymes  fátylat £n  mindig  szerettem, S  ha gyerekkoromban, Reá  szert  tehettem, A  hajas  babámat, Szepene  feldíszítettem. Bohó  lány  koromban Hívott,  intett,  vonzott A  kék  fátylas  távol. De  rendre  szétfoszlott, Az ábrándok  világa  Selymes  álom-fátyol. S  ha  most  könnytől,  daltól, Nehéz  az  én  szivem, E fátyolos  alkony, Csillag  hímes  selymét, Puhán,  csillapítón A  fejemre  terítem S  ahogy  igy  magamat Bús  álomba  sírom, forro  könnyhullámból, Szövődik  szememre, Sűrű,  égő,  fojtó ,Áthatlan  könnyfátyol.

 Bomlik már vadrózsa kelyhe, Illattól balzsamos a lég Itt lent a föld virággal telve És fent oly ragyogó az ég  Madárdal veri fel a csendet Kergeti az árnyakat a fény. És mégis, mégis bánat reszket.   Szellőktől hajtva, lassan búgva  Megindul a mély völgybe le S amerre szárnyal lomhán útja Gyötrődés, vágy,bú jár vele Beszédes csend ül rá a tájra Hangtalan panasz, néma vád Füt, fát, a lelkemet átjárja. amíg suhan a légen át.   A bűbájnak ma nincs hatalma Az erdő vássa lombjait Olyan ringó a lombok alja  Édes lesz megpihenni itt, Kicsiny fészke a fülemilének, Puha pehellyel rakva már S kél a szívéből hálaének Míg a kicsiny lakókra vár.     Ki gondolna az elmúlásra? E bimbóbontó reggelen  Mint a haboknak illanása Tűnnek az évek szüntelen Miért zavarná meg ez a rendet ?  Elég ha én tudom,csak én  Az örök válás búja reszket Az ezüstnyárfa levelén.

 Úgy néha-néha, tavaszi időn Estefelé midőn az alkony int Előveszek egy régi mandolint.   Porlepte húrját halkan pengetem Az éjszakába lopva így török be, Hogy ott maradjak némán, mindörökre   És nem jön senki, senki el velem Az örök éhes föld úgy dong alattam Tavaszi éjre egyedül maradtam.    A csillagerdő csöndes mint a sír  Az éjszakában csak a mandolin peng, S valaki halkan, fájón zokog itt lent

Szeretném, ha végkép csupa véletlen Hires dallá forrna szegényes énekem Amit illanó perc soha el ne felejtene Kietlen közönnyel vak törődéssel.     Szeretném, ha gitárom bús kedvű húrján Sok, sok rím foganna örök élethűn, Melytől, mint a vándor esthangok zenéjén Aki egyszer hallja, álomra szenderül.   Szeretném, ha játékos melódiámból Szétvinnének tarka, vidám hangokat Mint amikor bennem csóktól csókra feslőn Kedélyem virága szirmot bontogat.   Aztán ne feledje pár hét alatt senki Mint a többi termett pajkos muzsikát De megejtő kedvvel inkább sorra szállna Mind több, meg több bús dacos szíven át.   S a hír szárnyán szállna szerte szórva. Ahol rózsaszínű tavasz nem terem, Hogy alkossak neked halhatatlan éket Pazar koronaként dicső szerelem !