Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nyíló szívem párja messze lélek-hangon üzen át ajkam nehogy búba vesse, rá merengő szűk szavában napköszöntő dallamát.   Van hitem a legnagyobban lábnyomára fényt vetek Sokszor-sokszor elhagyottan elbotoltam, ámde mégis végtelenbe lépkedek.   Nyíló szívem párja messze lélek-hangon üzen át, ajkam nehogy búba vesse rámerengő szűk szavában napköszöntő dallamá Járjatok ti Szajna-parton élve bíibor-éjjeket, addig én majd elsóhajtom Erdély-szülte drága búmat s ajkam könnyet kéreget.   Kéj-kiszítta, fonnyadt szátok néha gőggel kinevet, s hogy az ilyet verje átok, mégis, mégis én siratlak testvérkönnyel titeket..

  Az ábrándok szélmalomharcán Kit ifjan ért a vénség terhe, Ember! Kutass csak a szívedbe A törmelék közt, ép akad tán.   A jót a méreg meg nem ölte Óvjad a néhány tört szilánkot S a könnyeket mosolyra váltod, Ha árbocot építsz belőle.   Lelked feszítsd rá vitorlának Az ifjúság szellője hajtson, S a hullámtánc meg ne riasszon.   Utadra csillagok vigyáznak S a szabad tenger sima tükrén Korlátja nincs a szent futásnak.

 Nem csábítgat már aranyemlékes drága múltam derűs szemekkel sötéten látni megtanultam   Nem vonz a távol ezer mámortól víg zenéje,kacagva, visznek kínzó órákba csöndességbe. Egy kis szobában kialszik majd a füstös lámpa s elmegy egy ember, ki a hajnalt hiába várta. S akkor megértik, miért volt mindig vidám az ajkam s miért sírtam annyit minden dalban? 

Cirógatsz, szép földi játék. Ölelsz, a szívemig átég mutatni Lázország csodáit csókodon viszel odáig.   De néha mit se játszol Boldogan álmodni látszol Csak a nézésed hull rám Alázat balzsamos hullám.   Akkor az nagyobb ajándék lelkemben fölreszket a szándék, aki elé térdelsz most bennem angyalok húgává kell lennem.  

 Csend, csend szívem. Még alszik a jövő S a tereken még olcsó, hej, az ének, és koncot adnak minden jövevénynek testvér-csiráid halkan bomlanak.   Kertünk fölébe lomha szárnyasok hiába jőnek károgó hadakban, az eljövendő szent és vitathatatlan Csak néha vájnak zsenge rügybe ők.   De csend szívem ! Csak várd ki szótlanul míg rád tekint az évek hívó arca A kerge néppel még ne állj te harcra  tavaszra véred, hallgasd, hogy dobog.   Mert zsendülnek már lüktető dalok és semmi lesz a hetyke tél varázsa :kelünk, kelünk az áldott fakadásra  Csend, csend szívem. Még alszik a jövő.

 A keskenyebbik élet-úton ballagok néha porig leverten Ilyenkor mindig öledbe hullok igy én zöld-füves, hűs-árnyú kertem.   Lábaidnál patak csörgedez, Vize friss, mint havasi lehelet Bús arcomat simogató beszéddel szalad, cseveg a vén füzek mellett.   Úgy érzem most Király vagyok az a Nap-Királynak távol rokona. Trónusom, a selymes, puha pázsit koronám dús kincsű: lombkorona.   És rajta mennyi drága-gyöngy ragyog  Cseresznye, alma, körte ring a lombon Őrségem a szép szál fenyő gárda  Én most király vagyok, ha mondom.   Trónusomról hogyha felkelek, minden bokor hajlong összerezzen Hódolattól ízes és piros málna az ágon, szőlő a gerezden     Madár-szó, édes vadvirág-illata kerten át rezdülve szállnak Király-fejem álomba alázva csókolgatom, földön a fűszálat.  

 Szonett,aranypohár, szent áldozásom kelyhe, hűs vérem gyöngyözik ma tebenned, mint az ó-bor,  égszínkék szárnyú pille, ki kelt ezüstgubóból takard be lelkem lágyan, mint szmirna sálak selyme.   Ó csodák, ó igézet, ó égből hullott rózsák, Ó szeptemberi szüret aranyködös derűje, mily hímet varrt lelkemre varázsod aranytűje, Ó drágalátos tündér, ó földöntúli jóság,     hogy százszor ragyogóbb az álomnál a valóság s már itt gügyög ölemben az áldott, drága gyermek s az Élet dús szigetre vetette víg hajósát, ki mondja most tenéked : szonettem, aranyserleg, s mert épen ma egy éve érkezett égi hintón Uam vedd szívesen, ha ezt ő reá koccintom!    

 Este van. Ilyenkor otthon vagyok, Anyám. Tudod, úgy nappal szétszakad a lelkem Húzom az igát. Vagy magamba-verten hitetem már-hittelen magamat. S valakinek bontok szép szavakat selyem kötésül szíve sebére. Vagy hull a könnyem, a könny a lélek vére hogy az én sebem meg nem látja senki.   Anyám ! Úgy szeretnék haza menni!   Tél van. Tudom. Mégis úgy képzelem, hogy a kis kert most is szín viola hogy a bodzafa aranyba zöldell bolondozik a Nap a Folddel s hat kis ablakunk visszaragyog.   Anyám, én olyan árva vagyok!   Óh, de hányszor zuhant le a fejem kemény asztalra sírva, sírva. Úgy kellett volna egy simogatásod..  Még most is olyan gyermek vagyok, látod hiszem,hogy ahol Te megcsókolod,nem fáj.   Ó, csókold meg hát égő halántékom  !Csókold meg hát a könnyes két szemem !Anyám, csókold meg a szívem táját Anyám nem tudom, mi lesz velem.   Hívlak, kereslek, száz szomorú este,  s csak a képed néz reám vissza fájva. Csak hunyt szemembe simogat be drága kis kerted violája.   Zúgó fejem koppan a

 Lennék szabad dalos mezők leánya, Ki csak az áldott fényű napot kívánja. Kertészléány, ki virágot nevel, Ki előtt minden szín és illat letérdepel. Halászleány, ki bálájával veri a habot, Mit a bullám felölelt, ringatott.   Lennék gyémántlelkű királyleány szolgálólánya, Vagy a boldogság kísérgető halovány árnya. Játéka megsápadt gyermekeknek, Kik karjukon elbabusgatnak, melengetnek.     Mely a messzeségekben zúgva leng el, lennék bójákat rengető nyugtalan kóbor tenger. lennék űzője mély, gond verte redőknek lennék csillagja csillagkeresőknek földre ívelő távol horizont melynek tövében hajnal haja bont.   Mély szavú apostol, ki könnyet csal ki a hívők szeméből Rapszódia, mit művész keltett életre hangszeréből Lennék nagy, szabad nemzeteknek büszkén szárnyaló lobogója Vagy rongyos, hősen védettnek hordozója. Lennék bús, lélekbe remegtető költemény Vagy könny; a legdrágább könnyű ember szemén.