Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Valaki este ült a töltés mellett S robogva rohant a tüzes szemű vonat Valaki a vonatra felnézett És száz szempár rajta maradt.   És annyi hullám, hullámra szaladt S a parton csobogva, zúgva megtörött S annyi bimbózó reményt vitt a vonat Annyi-annyi hervadt, tört remény között.   S valaki csak nézte, nézte, Hogy virágos és tört reménnyel rohan a vonat És senki, senki nem vette észre Hogy valaki Bimbózó s hervadt sok reménnyel Hullám vert parton,  Magában, este, egyedül itt maradt

 Te voltál a mosoly mely fölcsillant olykor ajkam szögletén. Te voltál a bánat amely homlokomon futott könnyedén.   Te ringattál egykor némaságba bajban, dalban, feledésben. Te érted szállt lelkem álma röpke szárnyán világba, mesékbe.   A legszebb álmom is, akácvirágzáskor kezed össze-vissza tépte Most még csak azt mondd meg újj tavasz nyílásán vajon visszajössz-e?

 A mi szerelmünk nem vásári árú S nem sivatag futó homokja, A mi szerelmünk létekből fakadó Megértésen épült erőnk akarata.   Mi a lapályon találkoztunk Kertben virágzó fák alatt, Hol kezet fogtunk, s léptünk már Az egybeforrt szív ritmusán halad.   Mi ketten vagyunk, mégis egy a célunk Az életösvényen közösen járni A tövisek és kavicsok közül Idővel a tetőre hágni!   Mi ritkám találkozunk jó baráttal Kik megértenék vágyaink, De irigyek sem okoznak fájdalmat Mert az úton napsugár világít.   És a zenitből küldött sugarak Kifáradt szívünknek új erőt adnak Mert szerelmünk létekből fakadó Megértésen épülő örök diadal.                   

 Ragyogva, mint a szentek köntöse Vonult az égen felhők tiszta fodra S a legendává finomult leányka Leült mellém egy rozzant, ócska padra.   Szóltam, én szentek szobrai előtt Nem térdelek és nem vetek keresztet, Mégis romon nőtt fehér liliom. Sápadt királylány, testvérként szeretlek.   O, Isten rabja, boldog áldozat Dicsőült lélek, öleld át a lelkem Ország romjai között nőttem fel én S látatlan oltár szolgálója lettem.

 Senki sincs sehol  csak a fák meg én Olyan csupaszon állanak és tehetetlenül nézik testükről mint tépi le az ősz az aranyruháit. Milyen szépek voltak erdei manók,tündérek,  előttük földig hajoltak amikor aranyba bújtatta őket a búcsúzó Nyárasszony Lábam avarba süpped, milyen fold színű lett az aranyruha. Milyen mélyre hullott, mi tegnap még arany volt. Senki sincs sehol Csak a fák, meg én. Levelek hullnak a hallgató csendbe Szertefoszlik az aranypalást Aranyból sár lett

 Az én világom kis világ Zöld padmezőben sok a virág Míg percek összeomlanak Lélekszirmocskák bomlanak.   Az én világom szűk világ Négy fal között sok kis virág Köröskörül, közel, tovább, Mind más virág, mind új csodák.    Szelíden félreállva ring Falu virága: rozmaring Messziről küldte tág mező Ráismerek igen, ez ő.     Van üvegházi díszvirág. Pompás szirmú orchideák Remegve óvták hű kezek, Szirmát bámulni élvezet.     Szűk bérkaszárnya udvarán Nőtt fel egy kis sápadt virág Az öröm hozzá mostoha, Napcsókot nem érzett soha.   Van rózsa is. Felém hajol. Az arcán az élet dalol. Szirma boldogságtól pirul Télen nyáron mindig virul.   Van árvácska, bársonyszirom  Van hó színű picike liliom,  Van napraforgó, szép sudár Úgy csábítja a napsugár.   Van köztük virág, büszke is A szárán szúr a tüske is Csak egy csepp vér, nem a világ Mégis virág. Az is virág.   Az én világom kis világ Lélekszirmok, gyerekvirág Illatozón, száz színű kép Virágos kertben élni szép.      

 Csendes, édes szavak permeteznek, mint pásztorsípok elhaló hangja halvány-rajzú, messzi hegytetőkről.   Szemem tested vonalát nem látja, csak hangod jó csengése öltöztet téged képzelt, égi fény alakká.   Kezem sem érinthet most ez este, nem is lenne illő ilyen percben.   Apró gondok szófoszlánya libben s láthatatlan kezekre bízom földi sorsoddal megkötött sorsom.     

 Hajlongj kezem, ossz áldást, simogass csak, erre teremtett téged szüleim szerelme. Mit tettél, nem kéri számon senki majd csak a lélek, mely egyedül beszél veled s aki látja az olykori kedves arcokat kis fiúk és lányok arcát-haját, miket úgy érintesz meg épen, mint nap a rügybe-pattanó gyümölcsfát.   Boldog vagy, nem ütöttél, nem fenyítettél senkit, csak simogattál, vagy nevetve csipkedtél csupán, mint a lobogó szeretet, mely melegre hevített,hogy lásd magad mit illik tenni azért, ha egykor kezet akarsz fogni az angyalokkal is is,  ott fent, a paradicsomban.  

 Jó voltál hozzám, a hangod, kezed símogatott, megölelt. A szemed ragyogott rám. Ringott a fű, ringott a fán a napsütötte zöld levél, mint lóbálta, meghintázta hegyről jövő könnyű szél.  Arcomat megcirógatta puha hajad, hűs kezed, mint a szellő, mint a szívből szívhez jövő üzenet. Szám a szádnak százszor adta, kapta, küldte a száj magát századszor is újnak várta, újra vágyott csókcsodát.