Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  S amikor a hold kapuját nyitja, az éj ragyogásában felcsigázott szerelmed lángja megremeg ostobán, s megalázott tört szavaiddal keresel feleletet. Kitárt testedben harang szóra megdobban szived és nem tudod letagadni soha hogy szerettél, akkor is ott a hold nyitányában a pöre ég alatt. Csak az imádat mi elhamvasztaná testedet bennem, vérző sebeim s tilalmak titkai fölött keresnem kéne, a boldogság és halk gyönyör között a kérdést varázs szóra. S én szerettem saját vétkemet vad őrületemben, képzeletemben veszve volt minden az ész képtelen felfogni értelmetlenül a lehetetlent, mi benned ragyogott. És álltunk a nyílt ég karimája alatt bíborvörös vakságban bocsásd meg nekem tévelygésemet az éji hang zajában , felelet nélkül maradt örült kérdésem örökre, érthetetlen számodra .

  Eltelt ismét egy kis rész életemből amit szerettem szívem égésterméke sosem leszek olyan mint régi egyetlen hidegen hagy minden- megtőrt egyenes. Lassan minden már oly idegen lesz , jönnek majd mások kik ismerik a célt titkos életemnek zárt lelkű gödrében nincs jelentősége annak mi a kezdet. Oly kívülálló lettem a körülményekben minden másodpercem tűrhetetlenebb mint újszülött csecsemő nézem az életet egy bambasággal amit mindenki ismer. Figyelembe véve a hirtelen könnycseppet csak fejemmel biccentek ha kérdeznek szerettem volna tudósa lenni az időmnek hogy megértsem ,az emberi hitetlenséget. Csak abban hihetek ,ami már megtörtént , rang és vagyon szerint ki mit kereshetett CD lemezeken még forognak régi eszmék visszatérnek a kellemes  régi zenefejezetek

 Szellő sóhajtott, bágyadt volt a napfény, Őszi fák között kanyargóit az ösvény A lombok zöldje eltűnt, kifakult Még a mező is kihalt, elavult.   Megálltam a Házsongárd-tetőn Szélsodort levél hullt rám reszketőn Árva volt, fakó, mint az életem. Boldog lehet, most szépen elpihen.   Csókkal hinti a szőke napsugár Megsiratja a bús vándormadár Ha tűnt az éj s jött hajnalpirkadás Hitte: e földön nincsen hervadás.   Sorsát betölti, miként rendelték Elmegy, helyébe jön új nemzedék Ha rügy nyitó tavasz száll e világra Ezer alvó rügy tör a napvilágra.   Búsongó szívvel, mozdulatlan álltam Az örök várost végre megtaláltam Lábamhoz terült szennytől, zajtól tisztán Felém súgta : a sorsod messze visz tán ?   Már nem megyek el, ide köt az élet, A város lelke hív, az ősi lélek Mellettünk csend volt, édes, néma csend, S kék hegyek néztek messze keleten.