Hazsongardi teton

 Szellő sóhajtott, bágyadt volt a napfény,

Őszi fák között kanyargóit az ösvény

A lombok zöldje eltűnt, kifakult

Még a mező is kihalt, elavult.

 

Megálltam a Házsongárd-tetőn

Szélsodort levél hullt rám reszketőn

Árva volt, fakó, mint az életem.

Boldog lehet, most szépen elpihen.

 

Csókkal hinti a szőke napsugár

Megsiratja a bús vándormadár

Ha tűnt az éj s jött hajnalpirkadás

Hitte: e földön nincsen hervadás.

 

Sorsát betölti, miként rendelték

Elmegy, helyébe jön új nemzedék

Ha rügy nyitó tavasz száll e világra

Ezer alvó rügy tör a napvilágra.

 

Búsongó szívvel, mozdulatlan álltam

Az örök várost végre megtaláltam

Lábamhoz terült szennytől, zajtól tisztán

Felém súgta : a sorsod messze visz tán ?

 

Már nem megyek el, ide köt az élet,

A város lelke hív, az ősi lélek

Mellettünk csend volt, édes, néma csend,

S kék hegyek néztek messze keleten.