Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nevem most mindenütt bevésem hirdessen fákon s kerítésen Reszketeg, halovány vonalak mindaz, mi híremből megmarad   Véstem már nevemet hófehér könyvlapok szívébe mit sem ér Szegény nevem te, nem érdekel léted senkit, ha nem görnyedsz   hétrét azelőtt, ki oly kegyes hogy futólag megnéz és vegyes érzéssel hajít el. Szemeit bánthatják büszke, nagy betűid.   Nekik közömbös, mit írsz nem-et,igen-t, vagy mást.A hírnevet úgy éred el, ha magad felett őket magosra fölemeled!   Nagy hírre vágyó, szegény nevem nehéz terhedet én viselem Miért emelnél hát másokat, végül majd ez is csak rám szakad,   s én nem bírom e kettős teher súlyát elvinni. Annyi ezer név között ugyan ki nyújt kezet? Így bárki megnéz, csak elfeled.   Hiába írom nevemet fehér könyvlapok szívébe mit sem ér, De most toll helyett fanyelű késem veszem és mindenütt bevésem     út menti fákba, kerítésbe, hova csak utcagyerek vés be reszketeg, halovány vonalat hitemből ez majd csak megmarad.

 Följutott a nap deleidre s már nem nézhetek föl, felé, a fény vakítva szemembesüt.   A déli verő izzik szerte, lángol a kavics, ég a kő, az utak pora aranyravál   Remeg a levegő rétege a fű megtört, alázatos lomb roskadt, virág áléit kehely   Csukott a szemhéj is, átüti tüzes túláradó erő kápráztat szivárványszíneket    És minden, ha. ki-mi arra megyen szent borzalommal teljesül, titoktudó lesz, s ijedve súg:   Ez szembe, szembenézni vágyik s ha pillát vetni merszre kap a percbe, hogy lát, belevakul.  

 Talán színes, áttetsző hályog feszül látószerveiken vagy tarka szemüveg, mit jókedvében adott nekik az Isten hogy mindent szépnek, jónak lássanak.   Felhő nem borítja lelkük egét nincsenek ködös hajnalok szívükben kertjüket fénnyel öntözik, s felettük szivárvány ragyog.     Levélhullás, dér, őszi bánat bennük ismeretlen új csoda. álmuk nem válik sárrá,s vágyaikat sohase borítja tél hava.   A koporsót bölcsőnek látják a temetést víg nászmenetnek. Hitetlenek, hogy hinni tudjanak s ha gyűlölni kellene, szeretnek.   Lázadoznak, hogy megbékéljenek Bánatunk néha azért van csupán hogy a liliomba öltözött öröm  szebben kopogjon szívük ablakán.   Sírnak, de a hulló könnyek árja mosolyt rügyeztet szájuk szögletén hiába vér, éjszaka sötétje a szín, a fény felettük zenél.   Hullj szemünkre is varázsos hályog könny marta emberszemekre. Rajtad át lássunk, tarka szemüveg csodálatos égi ajándék, s akkor nem lenne más az élet csak játék, drága játék.        

 A kis vesszőkapun most lépett keresztül az öreg diófa álmosan megrezdül.   A szomszédban szüret vígságba vert tanyát, dal,móka ,nevetés szárnyán öröm csap át.   Csavargó vén darázs csap a sövény felett. A vendég macska les egy pajkos verebet.   Az alkony mind tovább imbolyog nesztelen. A fák árnyéka már fenn kúszik a hegyen.   A csüggedt tőkesort futó fény ,még egyszer megsimítja lágyan  s őszi harmat hullik  az esti homályban.