Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Szeretett  kedves,csak  egyedül  enyém, idegen  testhez  sohase  tartozó nevén  nevezett  és  szívén  fogott. idegen  lélektőt  eltávozó szerelmem Emléktelen,  visszahívó  karok kerülője,  kit perc  meg  nem  fogott, kit  az  egyetlen  kedves  minden  órán más asszony karja is forrón átkarolt Egyetlen  szerető,  most  minden  kibomoljon tékozlón  fékevesztett  legyen sóhaja e  vágy,  kit   megkóstolt   sok asszony  szája égjen,  mint asszonyégető máglya  ég  a  hegyen. Minden  szabaduljon,  kötél  szakadjon az  évek  percbe  szabaduljanak csak  a  vágy  égjen  fakadó  esővel, mint  a  tűzhányóból,  ha  a  tűz  szakad És  azt  se  bánd,  ha  e  tűz feléget sokáig  várt  szíved,  míg  ezt  elérte, sokáig  vártál ölelő  karomra te édes  áldozat,  tudj  halált  halni  érte.

 Hogy  tőled  távol  itt  kell  élni  most köztünk hegyek  és nem  ébredek  reggel arcod  színére  várva   s  te  messze élő  utadat  járod  valahol, az  én  városom  kőkockáján  lábad szobám  és  ajtóm  küszöbét  is  járja és  könyveim   közé  pihenni  térsz. De  én,  szememben  mind a messzi  úttalan amit  utaztam ,  tőled,  hogy  eltérjek és  kezedet  nem  érve  simogassam tíz  puha  ujjal  és  ne  tudjon  egy  se elhullani  hajadnak  élő  selymén  ?  Oly  szépnek  látlak,  összes  vérfutása szádnak,  arcod  színének,  karjaidnak felél  bennem  és  látom  már,  nem,  én nem  nyugvást  ittam   szerelmünk  vizéből csak vágyat  hallom én, nem megismerni hallottam  én  hangod hullámait,  nem ,én nem  megpihenni  jutottam   karodba, de  visszajutni,  sírni,  menni,  élni.

  Úgy fájnak  a megrokkant évek a szívből kicsorgatott ének velőt hasító hangjai.   Hogy gyenge lábbal futni kellett minden szép szó és mosoly mellet s nem ostromol a képzelet   a hűs reggelt. És érted, értem nem terítenek a tiszta égben a szelíd, fehér madarak.    Úgy sajnálom a fáradt estét, hogy nem öleltem meg a testét az ifjúságom, és téged. 

  Szeretnék  lenni  kék  szitakötő, tükrös  zöld  vizek felett  elszökő szeretnék  lenni  tarka  vidám  lepke ki  előtt  lehull  a  virágok  leple. Szeretnék  lenni  dús,  kábító illat, vadvirág  a  mezőn,  mi  szabadon  nyílhat szeretnék  lenni  üde,  nyári  harmat, ami  remegve,  mámorosán  hallgat. Szeretnék  lenni  hegyen  erős  szikla s  az  emberhangot  büszkén  verni  vissza, szeretnék  füst  lenni,  ég felé  menő, vagy  erdő  szélén  magányos fenyő. Szeretnék  Nap  lenni, vagy  végtelen  bolt vagy felhővé  lenni: égen  kicsi folt, lennék  bármi,  parányi  porszem  bár de  emberré  lettem, s  Embernek lenni fáj.   

 Behavazta  április  a  cseresznyefát, virággal, kora  szerelem,  levéldísztelen hajlong  április  száz  finom  ággal. Ha  rázza  a  szél,  megrázza  a  szél, hullatja  színét,  kora  virágát mintha  tavasz,  a  közeledő huzna  ijedve  vissza  a  lábát. Bolond'Április  szentségtelenül, így  nevezem  a  szent  híradot kora hírnököt,  kit  jobb  szeretek mint  játékos  percben  az  eletemet. Jajj,  ibolyák,  cseresznyevirág milyenek  lehettek,  ha éjjel kedvesem  lába  távolodik ks  elhulltok  szerte-széjjel.?

 Ma  meztelenre  vetköztetem  telkem, megtépem  lenge,  cifra  fátylait, fáradt  kezem  egy  könnyes mozdulattal már  fátylat,  bűnt,  nagy  messze  elhajít. Mint  bús  anya-vágyát  a  meddő  asszony ma  tiszta  vagyok,  mint  váró  anya, kire  ráomlott  a  szent  anyaság glórias  fényű,  drága  aranya. Most jöjjön  elém  kevés  jóbarátom Dobálja  kövel  megtért  testemet és  jöjjön  elém  sok-sok  ellenségem és  csókoljon  meg  mind,  ki  nem  szeret Mert  így  akarok  Canossába  menni, mély  alázattal  bűnbocsánatért, hogy  hosszú  évek  múltán  elmondhassam  Atyám,  a  lelkem  íme  visszatért.