Megrokkant évek

 Úgy fájnak a megrokkant évek

a szívből kicsorgatott ének

velőt hasító hangjai.

 

Hogy gyenge lábbal futni kellett

minden szép szó és mosoly mellet

s nem ostromol a képzelet

 

a hűs reggelt. És érted, értem

nem terítenek a tiszta égben

a szelíd, fehér madarak. 

 

Úgy sajnálom a fáradt estét,

hogy nem öleltem meg a testét

az ifjúságom, és téged.