Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Oly, üres lett a szívem,lezárult , csak egy kis rés naradt nyítva rajta  hol ki s be leng egy kis  gyenge szél még csenevész ,még tanulatlan.. Minden üres lett korülottem Igy én   ülök    a kerek Hold peremén lábaiml  óbálom   a nyugtalan ürbe s a Holddal együtt,vigan nevetünk.. Csak a zsinoros lajtorját figyelem, mely  ö sszek ö ti a Holdat a Folddel és emberek sokassága jon felfele kik sietnek utánam rongyosan,étlen sietnek a megrozzant kotélen. felém. Egyesek óly árvák mint az  ö regek mint akik  ö rsszel padon üld ö gélnek hideg szélben kalappal fejükon osszetorten néznek a Hold szemebe  

 Bús ködön át a május lángja Szikrázva, játszva rám ragyog És elringatnak, fölzaklatnak Piros, tüzes káprázatok.   Úgy érzem: égő, nagy tavaszban Járok a rózsák szigetén, Hol ringva, lengve, száll kerengve Májusi szín, májusi fény.   5 a nagy tavaszból idecsillan Egy-egy rejtelmes asszonyfej Susogva-zengve, rám üzennek mint ősük, a nagy vidék Coreley.

 Az én lelkem a felhőkkel rokon Tépett szárnnyal, búsan, borongva jár, Várat épít ködös hegyormokon, Szegény kolduskirály.   Arany palástját néha ráveti Incselkedőn a gazdag alkonyat S megcsillannak a felhők szirtjei 5 a szürke ködfaiak.   Meg se pihen, már húzódik tovább A búzatermő, barna föld felett Hol a fürtös, fehér tarlóvirág mind néki integet.   köszönti régi játszótársait a könnyelmű pipacs virágokat Az öreg nyárfák beszédes ágait akiktől úgy elszakadt   Bolyong, míg egy karcsú rózsát talál A rózsa szirma egyre, egyre hull  fölötte halkan, csöndesen megáll És sírva ráborul . . .

 Az erdőben kihalt minden élet Vetve már az ágya a levélnek, A juharos méla lombhullása Tanítgatja lelkünk lemondásra.   Elszállott az erdő édes álma Nem szűrődik dal a lombzúgásba, még a kis madár is mintha félne Ebbe a riasztó csendességbe!   Szegényesek lettek a virágok Viseltes a selyem zöld ruhájuk Hol tavasszal esküvőjük tartják Dér fedte be a kis patak partját   nyoma sincs már a gyalogösvénynek,  minek ösvény, ha kihalt az élet! S itten járni ugyan ki kívánna, Hol hallgat a pásztor furulyája?   Csend, néma csend lakik az erdőben S panaszolok rajta átmenőben  Szívemre is őszi napok járnak, Vége van a nótás szép világnak

 Meghalnék könnyen, büszkén boldogan Csak egyszer szépnek álmodnám magam Olyan örömmel térnék a sírba Csak egyszer hullna lábamhoz sírva.   De oly borús és oly reménytelen, Örök vergődés így a szerelem A lelkem tiszta, ragyogó, fehér Mesevilági drága kincset ér.    A szívem is jó , fiatal, meleg S a mélyén gyöngyös nóták rejlenek Bátor, erős és dolgos a kezem, S az érintése lágy habos selyem   De a szemem józan, hideg, komoly Az ajkam szélén nem villan mosoly A lépésemnek nincsen ritmusa, Vállam se hajlós, csábító, puha.    A csókomnak is hideg lángja van Álmodva hull, fehéren, hangtalan Örök vergődés így a szerelem! Mindig borús, mindig reménytelen.   Csak azt tudnám, hogy vágyott utánam Nem volna többé, ah ! semmi vágyam, Csak egyszer hullna lábamhoz sírva Olyan örömmel térnék a sírba!   S ha egyszer szépnek álmodnám magam Meghalnék könnyen, büszkén, boldogan S nem volna többé, ah! semmi vágyam Csak azt tudnám, hogy vágyott utánam. 

 Hideg  az  ajkam, névtelen,  bágyadt Amikor szólna,  hangtalan  reszket Szomorú,  sápadt. Búcsúzó,  könnyes  tavaszi  éjjel Pirosán  izzó  csók  lángolt  rajta Szerelmes  kéjjel Rég  elfeledte,  rég  megtagadta Mérgező,  édes,  megölő csókját Az,  aki  adta. Én  is  feledném,  én  is  tagadnám Ó,  azt  a  csókot vissza  is  kérném, Vissza  is  adnám De  soha többé,  már soha többé Utamba  nem jön  Kerül  már  engem Mindig, örökké. Hideg  az  ajkam,  névtelen,  bágyadt, Koldus betegje  annak  a  csóknak Annak  a  vágynak. S gyötrődve  értem,  híven  halálig Egy  bús, forró  száj  én  beteg  ajkam Csókjára  vágyik.

 Itt lenn a Virág mind halandó S a madárdal rövid nagyon Én az örökké tartó Fényes Nyarakról álmodom.   Itt lenn az ajkak elpirulnak S nincs méz a fonnyadt bíboron Én az örökké tartó Édes Csókokról álmodom.   Ide lenn minden szeretőnek S barátnak ajkán siralom Én az örökké tartó Páros Hűségről álmodom.

 Öntudatom tüzébe nézek mélázva sok kis, apró lángon s mi ott lobog a szikrarajban, fény és árny, képpé babonázom.   Emlékerdőm gyűjtött rőzséjét ráhullatom, csak hadd zizegjen pernyét-szitáló lángok táncát meg nem bámulták soha szebben.   Jó volna így megsemmisülni mindent az örök tűznek-tártan s az életet mássá igézni jövőt-váró főnix-halálban.

  Az élet csúf, nehéz, mocskos .A halál édes, fenséges, csodás .Őrök lemondás, válás életünk, És a halál egy örök találkozás.   Az élet vágyakat szül és epeszt Elérhetetlen bolygófény után ;Elringat vágyat s mindent élesít halvány kezével a ronda halál.   Temetés, gyász az élőké csupán ,A halálharc is élő kínja volt .Az élő küzd, kínlódik, bajt okoz S álomtalanul megpihen a holt.     Múlandó gyarlóság az életünk. Mementó mori. Végső készülés .De a halál örök, tökéletes, hirtelen véghetetlen megdicsőülés.   .

  Csak a szemed, mert kigyúl néha Csak a szemed, mert büszkén csillan évszázadok drága bora  mely nagy vígságokra termett :arany-kehelynek mámora.   Csak a szemed, mert néha kristály Mont blanc tetőn hegyi patak, melyben az Isten nézi arcát s hószárny a szent felhő-hadak .  Csak a szemed, mert büszkén csillan mint egy szikrázó égi rés melynek titkát éjjel meglátni egy emberöltő oly kevés.   Csak a szemed, mert temető halott bánatom fekszik ott, mit néha sírva becézek el mint száradt hitét a vén bigott   Csak a szemed, mert vakká tettél s mégis himnuszt csihol szívem, mert asszonyos alázatában törődött testem megpihen.   Csak a szemed, mert eltévelygek hogyha szemed el nem vezet  Istenem, de boldog vakság, ha csókomtól lehunyod szemed  

  Halvány emlékek, még kopognak néha, még leskelődnek és megtörve sóhajtnak, még keresik kezedet, még emlékeznek  rozsa- felhőkre,még dobognak szívedben, halkan,csendben, s gyönyört fakasztanak. Az emlékek nem múlnak, öröké tartanak, szíved lassabban ver, idő állit és nyer, gyűjti ábrándjait, a mámort a sikert, az emlékek szállnak, mint hulló szirmok, rózsásak,kékesek, a halvány emlékek. , és beléd telepednek. [

  Ne tagadj le soha, hogy voltam ne tagadd soha őrizz meg örökre magadban . Bocsáss meg,hogy mindketten tévedtünk s hogy az ész nem  volt velünk. Adj vissza mindent mit én adtam Néked, add vissza mámoros álmaim, add vissza csengő hangom mely csodásan füledbe suttogott, add vissza forró sima karjaim amikkel forrón átöleltelek. Add vissza szemeim csillogását melyekkel csak  rád tekintettem add vissza forró csókjaim ne tartsd magadnak kedves adj vissza  mindent mit , én adtam Neked, mik nem illettek meg Téged. Tartsd meg csak szívem dobogását, őrizd csak mámoros, ábrándos álmaim, tartsd meg,  magadnak Kedves, emlékemet csak ezeket  őrizd meg és csodás szerelmemet. [ W.B.]

 Úgy néha-néha, tavaszi időn Estefelé midőn az alkony int Előveszek egy régi mandolint   Porlepte húrját halkan pengetem Az éjszakába lopva így török be Hogy ott maradjak némán, mindörökre.   És nem jön senki, senki el velem  Az örök-éjes föld úgy dong alattam Tavaszi éjre egyedül maradtam   A csillagerdő csöndes mint a sír Az éjszakában csak a mandolin peng S valaki halkan fájón zokog itt lent. .

 Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak egy forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához. Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt lélekkel térek meg a szeretett férfihoz. De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt. Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.

Szabadon lebegve Egy helyre vágyom, boldog órákra, áram és telefon-nélküli korra amikor az óra vekker felringatna gyertya fénye ébresszen madarakat és a macska doromboljon ajtómra. Legjobban szeretem azokat a napokat mikor a madár csicsergést álmomban meghallom, még rózsás hajnalban, míg a szívemben mélyen rejtve van a szárnyak nesze mely hangtalan. Amikor arany szikrát hint rám a nap szeretnék lebegni ,szállni suhogva ne zavarjon a világ apró borzalma, csak érezzem magam az ég alatt kitárt karjaimmal merészen szabadban. Az ég ragyogjon mint tüzes csóva s tenger ringjon régi dalával tova, míg a megrészegítő tavasz mámora boruljon ránk egy vidám éjszaka amíg én szállok halkan suhogva.  

 Értsd meg végre: szeretlek, féltelek mint pírját a hajnal, megértelek nem kérdem, hogy szívből adsz- e ennem, hogy hűségemért mi bért kell vennem gondolom, nyesem sivárságod, mint kertész a fáit, hol kellem terem.     Hogy megértem jellemed forrását a lappangó éjt, lelked zord táját méla, esengő egyedülléted, amely, mint rőt mező, benned réved hát magamban sírok fájón, folyton mennyi bú, mennyi kín — mennyi vétek   Nem sírnék, de tudom, bizony szenvedsz Esengnél, drága, ám nem csenghetsz Fényre vágyón árnyékos padkán ülsz gyűlölsz, szeretsz, elepedsz így hevülsz S bár szemedben ezüst részvét eseng, tőlem, mégis távolodsz, menekülsz,   Mint zerge veszélytelen vadonból ki leső veszélyre mit se gondol fut érzése, látomása után nem néz jobbra se balra se futván úgy futok, emelkedvén szinte, tört poéta emelkedvén szinte, tört poéta én szerelmedért csupán.   Van úgy az ember, míg némaságba jut hogy oltalomért vad veszélybe fut. S ki tudná elmondani, mi löki, mi ajzza, űzi, hogy majd széttör

 KIT VIHAR SZERET   Szakítsad ki magad a szél hegyes karma közül .,örül majd egy angyal miképp most az ördög örül.   Rejtsd, ha tudod, lelked bújj, ha lehet, tartsd meg magad s rejtekből nézd, lesd a  rád vicsorgó agyarakat.   Eszmék mögé rejtesz kis virág, kit vihar szeret vagy halj meg már égve Nem. lehet, úgy-e, nem lehet Szegénykém,: úgy-e, nem lehet

Pírral, parázzsal és lánggal, mint könnyű lidérc-alak, hajnalkor jövök hozzád s felgyújtalak.   Gyulladj ki, világits,égj nekem, oktass, játssz velem köszöntelek bíbor hajnal, szép szerelem.   Telt gyümölcsű nyár vagy te s én éhes paraszt, etess Szoríts magadhoz félve, el ne eressz.   Pincéből láttalak meg és nincs nyugtom azóta. Lelkem bolygó vonat,szívem egy nagy rózsa.             

 A szerelem oly távol jár a muzsika oly messze szól mintha lilás kristálypohár, zengene lenge esthomálytól.   Így rezegnek a számban is szavak melyek lassan elnémulnak a mennydörgés így lesz hamis hang sóhaja, bágyadt búmnak.   Úgy hűlők ki mint az étel, úgy alszom el, mint a dallam úgy halok meg egyszer éjjel, meg sem látja senki rajtam.

 Hol az aszparágusz s rózsáim füzére, hogy feldíszítsem újra deres hajzatom? Vigadni vágyom, bár az évek súlya nyom vigadni és dalolni kacagó zenére.   Hol vannak kék barlangjaim s a földig ér-e dús fáimnak gyümölcse roskadt ágakon? Nyargalni vágyom én ifjonti vágyakon, világgá újra múltam tündérszép hegyére.   Az öregség derűs, ha homlokán ragyog még a fiatalság fénye, mely, lám, hű marad ahhoz, ki zord sorsával bátran szembeszáll.   az öregség nem szomorú, hogy kikopott rég az életből, nem sérti balgán gúny s harag, ha ott is víg, hol árnyat vet rá a jövő halál.

 Tavasz Vasárnap reggel. Frissen csendülő harang Az ég olyan, mint nyáron a kékliliom A város rózsaszínű ködben ébred ott alant és fent aranyló templom ég az ormokon.   Legény ballag, szívében édes, lusta unalom és titkos, ujjongó öröm, hogy íme lát és íme nézhet s másokat megleshet szabadon s hogy céltalan bolyongva szép ez a világ.   Virágos ablak. Néhány kis galamb röpül, kering Egy lányka halvány arca. S arrébb csúf kutya Virágos ablak. Néhány kis galamb röpül, kering Vidám gyümölcsösök s száz gazdag lombú fa.   És így baktatva lassacskán a hegytetőre ér, mögötte már a templom. Ő mily végtelen ,tengernyi ég és szőke föld! A partszegély fehér s ezüst-folyó bujkál a dombos réteken.   És íme: akkor ott új érzés tölti el szívét, mereng az örökkévalón és mindenen, kis életét ott fönt föltárta, lásd, egy percnyi lét egy pillanat, mely téged dicsér, Istenem!                              

 A fényes égből szédítve embert és bogarat ömlik ránk a jóságos meleg. A sárga nap kancsi, meghízott képpel egy pocsolya vizében tetszeleg.   Kertünkben az utat beszegte a fű, mint smaragd tintával húzott margó .A kapunál bírálva bámulja bimbózó cseresznyénk, szakálas, vén csavargó.   Napestig szerelmes nótákat harsog ,falusi cselédünk, a kékszemű Kató ,és a kertben tíz évet ifjodva vidám füttyszóval rózsafákat nyes nagyapó   A Piac-téren ordítva pöcköl színes agyag golyót érctorkú gyereksereg .Macskánk átkóborolt szerelmes éjtszakák mámorában szendereg   .Nálam is tündérek jártak az éjjel .Ott csillog a füvön könnyük: a harmat .És az a nagy piros virág úgy hajlik az ablakból rám, mint az ajkad.

 Üres a hajlék, szárnyas kis barátom, a küszöbömön gubbasztok magam. Tenyeremet a csillagokra tárom, a vágyódásnak már csak csonkja van.   Az olcsó mámor füst, szesz, nem vigasztal, örömtelenre te vagy a tanú verses papír-testőrökkel az asztal s a sóhaj, melytől lámpám lángja huny.   Ma zord a hajlék, kicsi kis barátom csacsogj valami vidámat, mesélj! Meséd legyen ma mécs öreg tanyánkon tán útra lel nála a vak kedély.   S ha véget ér a mese, ne röppenj el várd meg az álmot, maradj itt velem. Nézd, kint az ég tombol, akár a tenger a hold eltört a felhő-szirteken.   Ma bús vagyok meg önző: maradj itthon, ma még a fényből is csak árny fakad maradj! Apró kis váltadról, ha elnyom az álom, csitt! lelopom szárnyadat..       .    

               en, vakon, szívvel,  mely csak verni tud nem nézni ki soha egy ablakon. Jó lenne élni értelmetlenül, míg a fájdalom örökre elül. Nem fogadni s nem osztani sebet de nem lehet e mondhatatlan kín kell neked Kell neked a szeretet s ha egy világ fordul ellened te mégis az életet, mindenki életét szereted.                              

 Ez a csend, mi mostanában pólyál vastagabb es puhabb a hónál talán el is alhatnák alatta, bolond álmom patyolatra fagyna.   Elalhatnék, ellehetnék békén mint kettőspont egy félmondat végén Másik fele, ha el is maradna tiszta volt az elsőnek a hangja.   Roskadozik, olvad már a csendem, alóla most látom hova is mentem Kivillan már vonala belőle.     Néznek is a madárijesztőre. Milyen rengés, zengő vihar ver le s les formál bátor felkiáltójelre.  

 Mostanában olyan sokszor Úgy sújt le rám, mint az ostor Mit akarsz,te szegény fejed,  asszony vagy nem teheted.   Megáll a toll a kezemben Valaki ül velem szemben Rásandít a papírosra, Jaj, de gúnyos a mosolya.   Vénülő fa ága hegyén Nem buggyan a rügy, te szegény S ha hozza is szűk virágját Hamar sorsa, hogy kivágják.   Meggyűrődik, szét is szakad sok sok papír kezem alatt Asszonyságom űzni daccal Nézzünk szembe a tavasszal.   Március van kint a kertben! De szeptember a szívedben! Bólint felém ágon a gally Másként bólintott a tavaly.   Elhallgatok, nem vitázom Hajlott vállat visz a lábam A fák alatt lucskos gyepen Bandukolok eltévedten.   Víz gyűlt meg a kertünk alján Piszkos hólé, tükre halvány S tavasz helyett, mély verembe  önmagammal nézek szembe.   S megnyugszom, mert nem találok A szívemben álnokságot, S nem kergetek nagyon sokat Meg nem érdemelt babérokat.   Kemény szírt, ha szíve szakad Az aljából forrás fakad Visszafojtott asszonysírás Ez nekem a verset írás.

 Milyen jó volna most elmondani e  bús  tavaszban,  elmondani ,ami  éget  és  fáj. S  kiáltani  egy  zengőt,  nagyot, mint  a füvek,  a  fák! Mint  a  jégrianás, ha  kettészakadt  a  burok, s  a  vizek  partra  csapnak. Születés!  Szent  Ifjúság! Ezt  harsogják  a  fák! Ezt  dalolja  a  tavasz !Milyen  jó  volna  most  megrázkódni és  levetni  mindent, mint  farkas  a  téli  bundát. Ott  hagyni  életet,  múltat s  ami  bántott  és  fájt. Milyen  jó  volna kitörülni  mindent. Lemosni  tisztára  a  lapot ,mit  az  élet  bemocskolt .Elfödni  az  írást  és  bús  rajzot .Ledobni  magunkról  mindent ,mint  fa  ősszel  a  régi  lombot s  kezdeni  egy  merőben  új  életet .

 Csönd vagyok, oly szelíd, mint e szép nyári nap ,mely oszladozni kezd s piros tajtékban rezg .Szellő, óh, el ne vidd   !Feslő múltam méla vánkosán fekszem hanyatt .Ki voltam? ... Szerettem bízva, majd kerestem s biz remegtem néha.   Erőd mint a harang   szó, cseng, szétfoly, elhül s te, te szép, te szegény' ,érted: ellibbent a fény  — így szól bennem egy hang   •Hát döngettél falat. De fal mögött hévül ,liheg, oson időd, neked tojást nem költ s nézd, hűli véred is a nap   Az alkony, közönyöm lágy-vörös posztóját babrálja felettem. Pírját, im elejtem s dicséri ösztönöm a kegyek osztóját.

 Lásd, megkértelek hadd már a bánat hűs kezét el is vettem rólad felét, hogy könnyű légy miként a szellő amely sötét barlanglikban nő, karmokkal, forrongva és hiába jön e szép világra.   Légy már értelmes és büszke és reménykedő ne hallgatag, fázó, leső. Oly kiforrott ércből való ok, mint öntudatos fiatalok kik önmagukat szűrik a szitán más szenvedély után.   Dobj ki szívedből, lágy bánatot s zord szerelmed. Tiszta tükör légy, mint gyermek ki derűs, ártatlan és csak szemlél, így ocsúdik majd lelked,el él, s hogyha szólít az új világ, mondd csak  s körülülnék fülelő vas-ifjak,  te elmeséled gonddal, hol voltál,mit láttál s hallottál.                        

 Ha majd egyszer elfogyna szerelmed, nézz fel az égre, ott leszek teveled, kék szemeimben szerelmes szeretés, fülembe csak te beszélsz, te beszélsz. Ha majd egyszer bennem megébredsz, vaskos ereimben egyedül keringesz, lehet fájni fog szívem dobogása, mert zenére dobog sok tüzek tánca. Ha meg Napra vágysz, éji csend leszek, megsúgom neked, hol lesz melegebb, ha csillagokra vágysz, lopok én neked, megtöltöm mindkét kezedet, kezedet. Ahhoz, hogy felhőtlen legyen a Világod, kinyitom ernyőm, megvédem boldogságod, s ha szerelmed duzzad erővel, erővel, teremtek neked érzelmet erőmmel

 Miféle vágy, álom, bús szerelem, tán szilaj szellemem szállt e zöld-bolyhú fára?Felemel visz, oly szépen énekel.   Csattogj, füttyös, szép szenvedő!Szavad gyémánt nekem. Szalad velem nyaram s telem szétfolydogál csattogj, bugyogj, fújdogálj.   Tán minden vagyok, tán űr, lehelet, ős vadonban szeretet, gomolygok, könnyű pára s szememen kihajlik a kedvesem.

 Enyém a szó.Enyém a teste-lelke enyém a számban minden gondolat, amely méregfogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mély mindig  énekelne lázit, pedig maga is csak rab, és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje,   hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.   Öl hogyha mozdul, mért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért kolompol hiába van szóm. Már szólni nem merek

 Ne szólj. Nyelved már úgysem igézhet e szerelemre új szavakat, a régikből meg kifolyt a lényeg s már csak a tömeg kongatja velük vágyát, hogy majd megszakad.   Csak a szótlan szó szerelemtéli hadd maradjon a szád csodalak, mélynek titkát csak csókom ismeri  s némán surranjunk át az életen, mint örvényen a halak.

     Szenvedni fogsz, ha szeretsz és ő is szenved majd, akit szeretsz, mert szenvedést hoz egyszer minden szeretet, és szenved az is, aki adja  és az is, aki méltón nem fogadja. Szenvedni fogtok mind a ketten és a szenvedéstől lesz szent, egyre szentebb a szeretet míg egyszer az örömhöz elvezet. Kerüld a szeretetet, mondod talán, mert nem szenvedsz, ha nem szeretsz. A szenvedéstől oly súlyos a szeretet hogy bírhatatlan kínját megátkozod s eldobnál mindent, hogy ne találj rá soha, sehol  ami egy szívhez és szívedhez kötöz a múló és mérgezett örömhöz. Eldobnád, hogy újra fölvegyed E mondhatatlan kín: a szeretet ad értelmet neked és hogy szerethess szeretve, vagy nem szeretve.                                                    

 Lelkemen túli zord lehetetlen egy testben van, mint a titkom nincs messze tőled, nincs vád, mely életemtől elszakítana kora hajnalban. Már benned élek, foghatlak, simogatlak, unhatlak kincs vagy nekem csillogó smaragdzöld kövek alázatos darabja. Most messze vagy, szenvedélyed bennem él nem apad vágyad lelkemben kincsesen felszakadt kegyetlen hűtlenséggel. . Tengerszemek vallnak nekem hajnal körül az égen zenélnek, zavaros ködök között s viharaid az én lelkembe szállnak, az én szívemben orgonálnak. S ha hallgatlak, a hajnalban nem tudom:a ritka csendem benned van-e zaj ? Vagy kinn, a benned alvó rengetegben mind halkabban tömörülnek egésszé ? És a neved mind halkabban ejtem, elhallgatom, s a nagy morajban, nem tudom kinek mit hoz tetteire hívatlan.. De én ketté hullhatok, ketté tépve hűtlenségben de maradok, tengerszembe zárom titkom s nekem maradsz. örökre hajnalkor.   

 Lelkemen túli zord lehetetlen egy testben van, mint a titkom nincs messze tőled, nincs vád, mely életemtől elszakítana kora hajnalban. Már benned élek, foghatlak, simogatlak, unhatlak kincs vagy nekem csillogó smaragdzöld kövek alázatos darabja. Most messze vagy, szenvedélyed bennem él nem apad vágyad lelkemben kincsesen felszakadt kegyetlen hűtlenséggel. . Tengerszemek vallnak nekem hajnal körül az égen zenélnek, zavaros ködök között s viharaid az én lelkembe szállnak, az én szívemben orgonálnak. S ha hallgatlak, a hajnalban nem tudom:a ritka csendem benned van-e zaj ? Vagy kinn, a benned alvó rengetegben mind halkabban tömörülnek egésszé ? És a neved mind halkabban ejtem, elhallgatom, s a nagy morajban, nem tudom kinek mit hoz tetteire hívatlan.. De én ketté hullhatok, ketté tépve hűtlenségben de maradok, tengerszembe zárom titkom s nekem maradsz. örökre hajnalkor.   

 Szenvedni fogsz, ha szeretsz és ő is szenved majd, akit szeretsz ,mert szenvedést hoz egyszer minden szeretet és szenved az is, aki adja  és az is, aki méltón nem fogadja. Szenvedni fogtok mindaketten és a szenvedéstől lesz szent, egyre szentebb a szeretet ,míg egyszer az örömhöz elvezet   .Kerüld a szeretetet — mondod talán  — mert nem szenvedsz, ha nem szeretsz .A szenvedéstől oly súlyos a szeretet, hogy birhatatlan kínját megátkozod s eldobnál mindent, — hogy ne találj rá soha, sehol  — ami egy szívhez és szívedhez kötöz, a múló és mérgezett örömhöz   .Eldobnád, hogy újra fölvegyed E  mondhatatlan  kín:  a  szeretet        ad értelmet neked és  hogy  szerethess — szeretve,  vagy  nem  szeretve,

 Miert nem tudtam ellenallni akkor ott a kisertesnek miert csalogatott szemed egy konnyed kijelentessel milyen noi oszton osi anyja karolt at egy biztatassal no rajta mi  keringett korulottem  es ures zivemben es ereztem  valami hiu buszeseg  vagy talan  noi kisertes keserve mi mindig ures barmennyire tomott vagyakozo abrand kozelgo goze mi lilasan fustolog  es hittel tele oly igaznak laszott es oly oszintének mi korultekert mint egy tisztelet en sem gondoltam  Szivem ugy vert  mint az ora csak nem tudni mi az elet s elni csak Jó lenne: ha szíved úgy verne,mint az óra  csak,nem tudni mi az élet  s élni, élni csak .Jó lenne lenni süketen, vakons szívvel,  mely csak verni tud ,nem nézni ki soha egy ablakon .Jó lenne élni értelmetlenül ,míg a fájdalom örökre elül. Nem fogadni s nem osztani sebet ,de nem lehet ,e mondhatatlan kín kell neked .Kell neked a szeretet, s ha egy világ fordul ellened ,te mégis az életet ,mindenki életét szereted.

 Mint aki álmában nagyot zuhan elbódult aggyal, émelygő gyomorral s kőhöz csapódik rettentő zuhany mázsás ütésével, vagy kit csontig forral Forrongó láva katlanok heve, hová a csúcsról úgy zuhant bele, hogy azt se kiálthatta szája Jézus! Estétől reggelig, reggeltől estélig mellem,ez az égő, kínt forraló katlan eleven parázzsal, csordultig megtelik s neved olvasóját rémülten pergetve, kezeim kulcsolva esni szakadatlan, mint az álommal vert csillagok porában torkig fuldokolni.

 Kibontja haját könnyedén s imbolyogva, kószán lengeti csodálja az arany fövény, a suhanó hab mesél neki   Cirógatja hűs levegő: alig érinti moccanása s mint bűvös, ringó szerető hívja a vízbe tünde mása.   Bájos, zsenge üdeséggel a parton szűzlányként szendereg  a nap is melléje térdel s mind tudnak róla a tengerek.   Elkapja könnyű mosolyát a ringató- hab,és elviszi  s amikot eléri Afrikát, egy pálmafa csókot int neki.

 Tar  homlokát  lila  ködbe  takarja s  lassan  álomba  hull  a  messze hegy az  alkony  már  halk  sziluetteket mintáz szelíd  kézzel  a  ferd e  falra. A   tétován  baktató  perceket a  csönd  nesztelen,  hűs fogakkal  marja ,lűdbőrözik  a  rétek  rőt avarja a fák   rozsdás  levelet  ejtenek.  ...Ilyenkor,  hűs  őszöknek  idején, kell-e,  szívem ,  hogy  szerelem re  nyisd bús  kelyhed,  a  bánattól  átalvertet? H isz  tudhatod:  romló  az  őszi  fény s  virágod  szegény,  árva  kikerics ,m it  száz  lemondás  bús  esője  vert  meg.

 Ott voltam, mikor ablaka előtt a hársak vére futni kezdett a gyökerekből a gyökérbe Kicsi tenyerem tenyerébe.  Szívéből tenyerébe,tenyeréből szívébe, szívemből tenyerembe,tenyeremből szívébe mikor szaladni kezdett a vér. Tavaszra-döbbent hársak tövében ott voltam,én voltam ott. S most nem vagyok ott  mikor ablaka előtt a hársfavirágok ajkukat kinyitják és meleg illatot lehelnek arra aki ott áll. Te fülledt nyári levegő, ha leintenél minden szellőt s két hársunk puha illatából még hírt se hoznál, ha hírt se hoznál arról, hogy valaki ott áll, ha hírt se hoznál arról a kettőről aki most ott áll kicsi tenyerem tenyerébe. O, fülledt nyári esti levegő én megköszönném. Homlokom tört sorokra ejtve vetkőzés nélkül, ima nélkül, s ha hagynád, hogy itt asztalomnál emlékek nélkül, illat nélkül,szerelem nélkül  ó, ha hagynád,hogy elaludjak.

Sápadt, örökké éjszakázik Őrült gavallér, vizekbe és odúba szórja pénzét. Felkelti ágyából a beteg leányt.     Tolvaj a napot lopja s a napról lopja fényét és ostoba mint  a fakutya ! kacag, míg februárból november lesz.   Kiváncsi, mint a csőcselék, hiú hiszi, hogy ő a szép s megéneklik a költők Luna Frater pocsolyákba lép s reggel elveszti  

 Erett   huhogó alkonyat árnyékolja  az  arcomat Valahol zene  szól, tomor Nincs  bennem semmi,csak csomor. Untato  lagymatag  délután kosza   sétálás  barát karján Nehez zamatu sarga bor tuzes mamorba nem sodor. Mártatlan fekszik reg a toll kezemre nyirkosság  hatol Barátom sincs mar uldozott lazongo asszonyok kozott L assan  mindenki  eltemet tisztitgatom a lelkemet zsoltart  dúdolok, mert talan Krisztus mégis  reám   talál.      

 A hajam nagyra nő benne nő az érdem akármit is nézek csak magamat nézek.   Kis idő, nagy idő egyformán lepereg  fekve ha elalszom, ébren, ha felkelek.   Utakon falakon, tereken egyedül  kószál a látásom s magamba menekül.   Nyüzsögnek a formák fájó szögletei mindenkit szeret ki önmagát szereti.   Éjszínű pocsolyák mocskait hordozom csillagok vérekkel vérezik homlokom.   Szeretet, szeretet, hol van az a jászol ahol havas lennél jó szívem havától?   Gyűlölet, gyűlölet, kölcsön adták hitnek csorbítják élét már fényes késeidnek     Nincs száz ellenségem nincsen egy barátom másokban mindenhol rácsomat találom.   S a világ magjában engemet rejteget Istenem , meguntam mutass már egyebet!  

 Szemem véres, mint napok alkonya lelkem fázik testem hegyén. Álmom , a szabadság dús asszonya virág népek dúlt mezején. Gyatrák voltak szerelmeim, megaláztak és úgy bolyongnak bennem mint lelkei egy háznak.       Nagy voltam s kicsi lettem egyszerre és olyan pici lettem én. Így kergetőzik az élet vad szele lánggal, kigyúlt fák tetején. A lelkem csodákra tartogattam őrzőn Kinyíltak a csodák s most felajánlom könyörgőn.   Nem jut már pontosan az eszembe, hogy hol őgyelegtem eddig. Emlékszem, gyárra, lány sikolyára, ki gépnél szőtte a semmit, anyámra,kit szerettem , értettem nagyon ám kihulltam érző öléből élő tárgyként vakon.       Nagy vércseppek már a rózsáim,  de sikoltván is nyiladoznak. A föld létünk melegítő gyolcs-inge s úgy jövök mint pucér magvak  esdeklőn,nem növök, alig járok nyőgve. eresszetek,ó jaj, ássatok megint a földbe  

 És nem gyötör, de nem gyötör, de nem gyötör mit társam itt lenn,a tépett álom kártyavár rom ,tört-szárnyú sárkány, holt-szivárvány egy sem gyötör, de nem gyötör de nem gyötör,el ne rabolja senki innen!   És átkozom,de átkozom, de átkozom ki elrabolja. Halott a gyermek, apja helyett a temetésre ki kísérje? Én átkozom , de átkozom , de átkozom  s vért-esküszöm a holt-rablóra!   S ha jön talán, ha jön talán, ha jön talán száz másik álom, kitagadom a fattyú szülöttet! Mii ezután jön, nem nekem jön, s ha jön talán, ha jön talán, ha jön talán, mély sírba téve, csődbe várom.

 Jó napot neked Hát nem állsz meg ? Megyek. Csak megy. Én állok és nézek utána. Illatos fenyők pázsitos sétánya lehetett volna máma ez a poros, kopogós utca s most két-oldalról összedőlnek szemem előtt a bérpaloták, mintha egy nagy úr szívén lövetett volna egymással két sor katonát és összedőlnek.   Záruk között még látom futó bokáját a tőlem elmenőnek. Holnap te állsz és én megyek s már én sem állok meg neked,  amint megyek és nézel utánam  a két kezemmel jobbra-balra támasztgatom , nyugtatgatom  békéltetem , csitítgatom a felzendült, háborodott, megingott épületeket. Csak éppen amíg elmegyek.    

 És, bár levettem , mit sem láttam én oly nagyon-nagyon beborogatott! S olyan jó volt, hogy kellettek napok míg messze-messze két szemem lányt s gyermekeket észrevett, és egy papot.   Te vagy az első, aki megfogott, megszorított és szélnek-engedett. Mint augusztusban izzó levelet egy első hűs szél letaszít s már dobálhatják azután a többi szelek.   Hát mától fogva én is gyors leszek Mától minden nap más és más jöhet. Mihelyt jön, rögtön emelő-övet fonnak köréje karjaim, S mikor megy, csak lehajolok s kiválasztok néhány követ.

 Lobbantsd szemembe tenger hazugságod és mondd: igazság! Én csak hallgatom s nézlek nyugodtan, gyűlölködő ember megvetőn s halk mosollyal arcomon   Emelj keresztet s pogány vétkeidre teríts talárt, hints rá szentelt vizet, hirdess építést, rendet és erkölcsöt s nevükben gyújts száz romboló tüzet   Pusztíts, öldökölj s ájtatos szemekkel  békét szavalj az üszkös, dúlt romon többé nem csalsz meg s majdan gyilkod is így fogadom mosollyal arcomon.