Az én lelkem

 Az én lelkem a felhőkkel rokon

Tépett szárnnyal, búsan, borongva jár,

Várat épít ködös hegyormokon,

Szegény kolduskirály.

 

Arany palástját néha ráveti

Incselkedőn a gazdag alkonyat

S megcsillannak a felhők szirtjei

5 a szürke ködfaiak.

 

Meg se pihen, már húzódik tovább

A búzatermő, barna föld felett

Hol a fürtös, fehér tarlóvirág

mind néki integet.

 

köszönti régi játszótársait

a könnyelmű pipacs virágokat

Az öreg nyárfák beszédes ágait

akiktől úgy elszakadt

 

Bolyong, míg egy karcsú rózsát talál

A rózsa szirma egyre, egyre hull 

fölötte halkan, csöndesen megáll

És sírva ráborul . . .