Reménytelen
Végtelen sorozata a bűnnek minden lépésemre, tettemre, olyan üres lett finom lelkem mintha mindent kivetettem. Már várom,hogy valamire már rá fektessem életem mint az éhes sas mely fáradt mert az út hosszú,végtelen. Nem kell a szép, csak ne legyen durva valóság, kézzelfogható repüléstől és sziklára vágyik, melyen kedvére megpihen. Szomorú vagyok s lelketlen könnytömlő ködlik szememen hibázva belefáradtam a valós mosolyokba, gyönge és öntelt simogatásokba, mert a szívem biztos helyet sehol sem lelt kitárom felfelé a két karom, megfeszül minden fájó izmom és várok valami biztató jelt, csak csillagok néznek hidegen. mellem telepszik a végtelen éj ketten ülünk bánattal érzéketlen.