Reménytelen

Végtelen sorozata a bűnnek

minden lépésemre, tettemre,

olyan üres lett finom lelkem

mintha mindent kivetettem.

Már várom,hogy valamire

már rá fektessem életem

mint az éhes sas mely fáradt

mert az út hosszú,végtelen.

Nem kell a szép, csak ne legyen

durva valóság, kézzelfogható

repüléstől és sziklára vágyik,

melyen kedvére megpihen.

Szomorú vagyok s lelketlen

könnytömlő ködlik szememen

hibázva belefáradtam a valós

mosolyokba, gyönge és öntelt

simogatásokba, mert a szívem

biztos helyet sehol sem lelt

kitárom felfelé a két karom,

megfeszül minden fájó izmom

és várok valami biztató jelt,

csak csillagok néznek hidegen.

mellem telepszik a végtelen éj

ketten ülünk bánattal érzéketlen.