Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Tavasz volt akkor is körülöttünk, S épp így sétáltunk, így örültünk karba fonva, csendesen.   Az van most is, de más a lelkünk, Öröm, jókedv belőle eltűnt S hazugság minden víg szavunk.   Szeretlek, elsúgod nem egyszer S rámondom én is lassú terccel De nem hisszük magunk se már.   Valami lappang köztünk, lopva Az az első tavasz, a csonka S hiába küzdünk ellene.   Te sem bízol már s én se benned Vonzalmunk kapcsa egyre enged S csókomtól összerázkódol.   És én is fázom újra tőled Karod bánt, könnyű terhe kő lett, S taszít magától messzire.   Ó váljunk is szét, jobb, hallgasd! A mi tavaszunk rég lejárt ám S most már csak bűnhődnünk szabad!                                      

 Szívemnek  tépett  hegedűjén a  dal  ma  újra  felzenél ,a  régen  hallgató,  kevély. Száz  régi  búján  és derűjén a  szív  ím  újra  elmereng és  egyre  zeng,  csak  egyre  zeng. Hol  szomorúan,  hol  vidáman csendül  a  dal.  Ó,  mindahány  van, ma  mind felzendülni  akar .Ma  ki  akar  csordulni  sorba, könny-esőbe  és  vér-bíborba \sok  rejtve  titkolt,  néma  dal. Sebek,  örömök,  hitek,  lázak ,kérés,  féltés,  sírás,  alázat ,ujjongás,  kedv,  szépség,  közöny .Mind-mind  zengjen  a  szivem  húrján, hátha ykönny-hulltán,  kedv-kigyúltán ,kín-multán  elhal,  mind  mi  könny. Es  elhal  minden,  mind  mi  vígság ,s  megépítem  a  béke  hídját a  dallal  életem felé .Életem  felé,  melyben  kéne már  nagyon  a  nyugtató  béke ,mely  nem  bántná,  s  nem  vérzené.

 Tehozzád visznek vissza újra a rám boruló néma éjszakák hozzád a csöndesség köröttem hozzád a búsongó melódiák.   Az árnyad imbolyogva szálldos hívó szavad minthogy ha hallanám emésztő tűzben égve-fázva a sok álmatlan, lázas éjszakán.   Pedig tudod, hogy utunk eltért s mégis kezed nyújtod , édes felém a homlokom megsimogatva, álomlátások gyötrő éjjelén.   S megint csöndesség lesz köröttem, szomorúságos bántó némaság, és lassan-lassan itt hagy minden, szerelem, ábránd, álom, ifjúság.          

 Menj, ha sorsod messzi vár Nem tartóztat semmi már, Elbocsátlak könnyű szóval Semmi rosszal, csupa jóval Nézd, kapumon semmi zár menj ha sorsod messze vár.   Nekem úgyis megmaradsz Sorsom alján áthaladsz, Mint napfény száll a gyökérbe Amit a fa leszív télre S hajt belőle új tavasz Nekem úgyis megmaradsz.   Benn, magamban hordalak Csont és vér, szem és ajak, S pórusom mind színig telten Minden titkod beleheltem Mélyen szívre szívtalak Benn magamban hordalak.   Jó vagy rossz ? nem kérdezem Szép legyen, csak szép legyen,  Mint piros nap szivárványa! Úgy ölellek a világba Arany eső kék égen Jó vagy rossz ? nem kérdezem.   Így köszönök el neked Köszönöm a szemedet Ami rajtad átvilágol, A holnapi napvilágot S a holnapi szíveket Így köszönök el neked                                             .

   Istenem : köszönöm, hogy    néha kihúznak barlangomból   s pihent kezembe baltát adnak.       Barlangi fegyver. Ősi erő verte,   most életösztönöm marokra fogta    s fölemelte,   ha leütök         ..jaj annak, aki bántott,   aki üvöltő gége-hangon   kék barlangcsendemből kirántott.       Mert,   ősi balta. Nem cifrázott fegyver    és nem ugri játszó, nagy és erős ember az,   kinek a karja felemelte   s, a balta élén szikrázik a lelke.             s, a balta élén szikrázik a lelke              

 Mint  két  száj,  mi  csókokkal  bódít,  rím  a  rímmel összefonódik .Osszeborul,  összehajol  és  úgy  dalol,  dalol,  dalol. Dalol,  dalol,  annak,  ki  várja , ki  jő,  hogy  a  szivébe  zárja .Ki  sír,  hogy  nincsen  senkije  pedig  párért  eped  szive. Ez  a  dal.  Társ,  szerető,kedves   Odasímul  sebes szivedhez   .Odasímul,  megcirógat,  de  várdd,  de  szívesen  fogadd .Mert  így  lehet  tiéd  egészen, vigasztalód  a  szenvedésben .Ír  és  balzsam,  szived  ha  fáj .Jó  a  dal,  mint  egy  drága  száj.