Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Elhangzott  a  nóta,  üresek  a  fészkek ,Csendesebbek  már  a  szárnyas  zenészek. Szíuből  felzengő  énekszó  nem  fakad ,Csak  nagyon  halkan  dalol  a  kis  patak .A z  erdő  vidám  zöldje  már  e lv e s z e tt :Oly  sötét — komoly,  szomorú  lombja  lett .A  szellő  sóhajtva  suttog  valaholL ehullt  a  virág  ákácról,  jázminról .Lehullott  .  .  .  mint  egy  hófehér  álom ,Szétfo szlo tt  ábránd:  seholsem  találom. Virágok  nyílnak  még.  Nem  a  kis  ibolyák .Nem  ők  m á r :  büszke,  pompázó  nyár-virág. Felettük  valami  fáradt,  könnyes  csend .Rájuk  szállt,  s  kelyhükön  lassan  elpihent .Elnézem,  s  hogyha  hull  egy  virágszirom  :A z  elmúlt  tavaszt  vele  visszasírom

  Mély  csöndesség  és  lomha  árnyak egymásután  sötéten  szállnak hangulatomra  rátalálnak .                      .Lelkem  fekete  habok  mossák  titokzatos  titokzatosság  medrét  mélyen  szívem be  ássa ,hogy  tükrén  tán  a   misztikum misztikumát  nehogy  meglássa. Alom  karok  ringatnak  lágyan fehér  múlandóság  az  ágyam ,a  távol  azúrjába  nézek felettem   felleg  s z á ll:  az  élet .Láthatatlan  lomha  nagy  árnyak az  évek  szállnak,  szállnak,  szállnak

 Csendre vártál? Hát most hallgatunk Várjuk, hogy Keletről újra mit sodorsz Nem beszélsz? Jósolni sem akarsz ? Tán nagyon ijeszt a Cassandra-sors.   Beszélj! Mondd, igaz-e, hogy A vén Föld néha fölnevet És igaz-e, hogy a semmiségbe Hullat néha könnyeket?   Igaz-e, hogy élted sok-sok szakában Halálra ébredtek az álmodók Hogy néha vért izzad itt az ember És hogy sokszor részegebb a csók?    Igaz-e, hogy néha szól az ének S máskor némaságra kárhozunk, Igaz-e, hogy vérben s lomha füstben Néha szent áldozatot is hozunk?   Igaz-e, hogy néha letéped rőt szakállad S ilyenkor végtelenség pajkos gyermeke, Mindent újra kezdesz ? Öreg Cassandra, ráncos, vén Idő, igaz-e?! 

  Öngyilkos  lett  a  Nap Láttam  tegnap  este Felállt  a  magas  hegy  ormára  ott Felhő  palástját  a  szemére  húzta S  reszkető  kezében  gyilok  villogott. Körül  a  tájon  az  alkonyatban  Suhant  suhant  ezernyi  rém  Midőn  a  gyilkot  szívébe  döfte  S  véresen  elterült  a  hegy  tetején. .Az  alkonyégre  fellövellt  a  vére  S  felhő  palástja  csillog  véresen  Vihogás,  kacagás,  a  rémek  hadában  Istenem,  hajnal  mikor  jon el.

  A nagy, hullámos búzatenger Tele van dalos szerelemmel Ezeréves melódiákkal Ős ugarok nagy, érző lelke Beszédes hite, láng szerelme Karolják egymást a virággal. Kék ég alatt, szárnya kitárva dalol a róna poétája S a nap aranysugárba vonja Ég mindenütt a dal varázsa S belepirul a hallgatásba Vándorfelhők fehér korongja. Ős ritmusoknak lágy csengése Magasra szálló büszkesége Ott lobog a pacsirtád ajkán Mintha keleti rengetegből Valahonnan, őrtüzek mellől Szállna ide egy síró dallam. Nem érti meg azt az avatatlan Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra, Hogy amerre ez a dal elszáll Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra Hogy amerre ez a dal elszáll Miért szebb az ég, a föld , a fűszál A pillangós ,virágos róna.

 A  télvert  kertbe  néha  kimegyek. A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek A  levéltelen  ágak  közt  benéztek  Kíváncsian  a  hósapkás  hegyek. .A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek ,Lakóik  elszállottak  szerteszéjjel .Bús,  ólmos  szárnyán  korán  jő  az  é jjel; A  nyári  álmodások  elenyésztek .Bús,  ólmos  szárnyán  korán  jő  az  éjjel:  Téldermedés  a  termőkedvű  nyárra .És  jégvirág  virágzik  hajnaltájra Az  ablaktáblán  játékos  szeszéllyel. Teldermedes a termokedvu nyarra Csak a szel suvit,de csendesek a kertek A zengolelku szep idok leheltek De nem haltak meg ,alszanak a kertek Nagy ho fekudt a hallgato hatarra s a ho alatt a rog a tavaszt varja.

 A  feltámadás  ujjongását  hallom   Téged  dicsőít  völgy,  halom, fa,  virág,  élő  és  halott Téged  dicsőít  dalom,kitől  a  megváltás  érkezett.  Most  az  ellenség  legyen  barát,ma  találkozzanak  a  bujdosók, ma  zengjen  az  ének  buzgó  ajkakon ; s  kikért  O  szenvedett  kínhalált, fogjanak  testvérkezetaz  emberek

Májusban  lehullott  egy  kis  sárga  levél, lde-oda  kergette  és  fújta  a  szél Neki  csak játék  volt  ez  a  bús  lombhullás Csak kegyetlen, gonosz tréfa és semmi más Neki  nem  sír,  zokog,  panaszol, Ő  nem  érti  azt,  mit  a  haraszt  dalol. A  lomb  zöld,  majd  sárgái  és  meghal, őszies,  fájdalmas  halkuló  gyász-dal. Már  májusban  lehullt  a  kis  sárga  levél. Elhervad,  fonnyad,  már  alig  él. Ott  fenni  az  akácok  még  csak  rügyeznek S  ő  már  az  őszé,  az  enyészeté  lett. A  szél  nevetve  fújja  el  a  föld fölött Es  bús  a  panasz,  mi  rebeg  a  fák  között Mert  májusban  lehullt  egy  sárga  kis  levél. Haldoklótt.  Még ekkor is csak kergette a szel.  

 Itt állok langy tavasznak kikeletén, mellemből szállnak üres sóhajok sebzett testem már nem az enyém de magamból magammá tudom. A kényszerből tapadó érzelmek mik rám ragadtak lazán meztelen, lombosodnak a tavasszal egy vég s mi elszáradt, hozzám sosem ér. Méreg gyűrődik homlokomra, idegen, hogy saját érzésem nem ismerem, hogy vérző szívemben a tavaszi szél üresen bolyong színtelen kívül-belül. S ha öröm fog el jöttödre kedvesem, egymagamban babrálok szívemmel szomjas kacajom egy vad égre kiáltás a felfakadó csókoknak üdítő kifakadás. S mint szelíd arája a megmentésnek, virulnak arcomon rózsás kikeletek, természet osztotta búja nevetéssel körül rajongom tested újjá ébredéssel.