Meglepetés

Az esperes úr látogatására készültünk, üdvözlésére verset kellett tanulnunk,meséli Bandi mosolyogva a nála magasabb fiának.
 Egy nappal a vendég érkezése előtt mindenki elmondta a köszöntőt, .a plébános úr engem választott: -Te hangsúlyoztad a legszebben, te járulsz az esperes úr elé... A megtiszteltetésnek örültem, de bennem dolgozott a félsz is: mi lesz, ha belesülök?
     A győzelem tudata azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Nem sültem bele, sőt rengeteg dicséretet kaptam. Hanem ennél is nagyobb diadalt arattam hamarosan.
 Nyári vakáció volt már, amikor az egyik reggeli misén feltűnt nekem az első padban egy kissé duci, de igen bájos arcú lányka. Mindenben eltért a mi osztálytársainktól: kartonruha helyett fehér matrózblúz feszült rajta, nyakában hatalmas masni. Haját nem kötözték copfba, kiengedve hordta. Amikor oldalra fordult, fél arcát beárnyékolta a hatalmas sörény. Ilyenkor egyet billentett a fején, s a dús hajkorona visszalibbent a vállára.
     Égő fekete szemmel nézett - én úgy láttam - reám.
 Nagy volt a megdöbbenésem, amikor a mise után betoppant a sekrestyébe. Otthonosan és vidáman perdült sötétkék rakott szoknyájában a plébános úr elé, s arcon csókolta a karingből kibújó papot.
-A nővérem kislánya - mutatott rá a plébános úr.
 - Ő Lilike , mutatkozzatok be ti is rendben...”
 A lány sorban hozzánk lépett, kis puha kezét a tenyerünkbe illesztette, apró térdhajlítást csinált, s úgy mondta:
-lili  vagyok, szervusz...
Valamit dünnyögtem én is, de a nevemet bizonyosan nem mondtam. Talán megilletődöttségből, talán azért, mert soha nem szerettem kimondani, s mindig összerezzentem akkor is, ha más szájából hallottam. Nem így a jegyző fia. -Péter István - mondta harsányan, s mélyen meghajtotta magát. Korholtam magam az ügyetlenségemért, hogy miért is nem álltam hátrébb, s végeztem volna én is

      - Nocsak! Talán te vágódtál be a csajnál, apu?
 - Úgy-valahogy... Amikor a kuglófos, mézes-gyümölcsízes uzsonnához átöltöztünk, már egészen szépnek láttam. Most is fehér blúz világított rajta, de fehér volt az apró szoknya, mi több: fehér tornacipőt húzott a fekete lakkos szandál helyett.
Frissen perdült ki a vendégszobából, s bizony én csak fél szemmel merészkedtem odapillantani olykor, mert a magam részéről - tekintve a mégiscsak szent helyen - kissé merésznek találtam ezt az öltözetet. De ennél is jobban meghökkentem, amikor a plébános úr elé sasszézott, körbeforgott, s ezt mondta: „Tetszik az új teniszruhám,Jancsó  bácsi?-
Jancsó  bácsi! A plébános úr! Mintha csak az iskolai fűtővel, a boltossal vagy az öreg Fekete Gyurival beszélne!

     - Jó, jó, ne háborogj tovább, mondd tovább! Mikor jön a szerelem?
- Ne pimaszkodj, te! Különben sem történt ekkor még semmi különös...
 -  Ekkor! Szóval később mégiscsak.
 - Ne szólj közbe, te zsivány, mert abbahagyom!
 - Jól van, jól van, hallgatok már.
-Szóval, csak annyi történt, hogy amikor az asztaltól fölálltunk, mellém lépett, határozottan megfogta a kezemet, s vitt az udvar felé.
-Gyertek labdázni! - kiáltott vissza a többieknek, de engem húzott maga után. S a labdázásban is mindig összejátszott velem. Ha én álltam középen, rendszerint könnyűt dobott, hogy elérjem, s hamar kiválthassam magamat. Én persze viszonoztam, mire a fiúk föl is háborodtak:
 -Ez nem járja! Direkt potya labdát adsz Lilinek...
- Ő azonban csak kacagott villogó fogakkal, s oldalt vágott a szemével cinkosan, biztatólag.
 - Beleestél?
 - Micsoda kifejezés! De ha már erről van szó, hát nem is tudom. Olyan... - Nincs abban semmi, apu. Én is nagyon bírtam a Beát egy időben. Harmadikban még olyan kis hülye voltam, hogy egészen a  házáig vittem  a táskáját.
   - Na látod, ilyenféle vonzalom volt ez is: tetszett a szép nagy haja, a csilingelő nevetése, finom arcbőre, a kis piros szája...
- Ó, az ajaka... - Már megint kezded? Na jó, igazad van... De hát ilyen giccses volt az egész ügy. A mássága, az idegensége, a különlegessége tetszett. Mert nézegettem én egy-két lányt az osztályban is. De hol voltak azok Lilikéhez? Kócosán, tollpelyhes hajjal, maszatos lábszárakkal nyargaltak egész nyáron a libák után. Némelyik meg egyenesen tehenet őrzött, mint mi. Arcuk ugyanolyan szurtos volt a lopott dinnyétől, lábuk retkes az út porától, mint a miénk. Az ilyeneket nem is tartottuk lánynak. Hanem Lili -a keze mindig tiszta, a beszéde is egészen más, olyan igazán városi, mint a plébános úré vagy a tanító néniké. Was András sem volt ilyen finom jelenség úrigyerek létére, pedig ő térdnadrágban járt, meg selyeminge is volt. Lili mégis velem játszott legszívesebben. Egyszer bújócskában együtt húzódtunk meg a filagória mögötti bokorban...

    - Na és ott?
- Mi ott? - Megcsókoltad?
 - Ugyan már... Igaz, ő az arcomra cuppantott egy apró puszit, de azzal az ürüggyel, hogy megkarcolt egy gally, majd ő meggyógyítja...
 - Haha, ezt ismerjük... És nem csókoltad vissza?
- Nem hát... - Ó, de máié voltál, apu!
 Én a Beát visszacsókoltam, kétszer is. Egyszer meg majdnem rendesen is csókolóztunk, mint a filmekben...
 - Mi a szösz! - Igen, ez is harmadikban volt még. Tudod, az a tanító néni mindenki névnapjára csinált köszöntést. Amikor is hoztam hazafelé Bea táskáját, és elkísértem egészen a liftajtóig. „Én még egyszer felköszöntelek” - mondta,' és altkor megcsókolt. Én meg persze vissza. Már éppen jól sikerült volna újra, de akkor kivágódott a liftajtó, és egy néni lépett ki nagy szatyrokkal.
-Mit ácsorogsz itt ezzel a fiúval, Beácska? - förmedt rá, mintha legalábbis a nagymamája lenne. Pedig csak egy szomszéd volt, de azért szétrebbentünk persze.


   - Látod, én nem voltam ilyen gyakorlott gavallér, mint te. Valóban csak kucorogtam nagy bolondul a mogyoróbokor mögött, még csendre is intettem Lilit nehogy hamar megtaláljanak bennünket. Mert az azért jó volt, hogy ott pihegett mellettem, a haja egészen az arcomat érte, éreztem a tiszta szagát... - És hogyan lett tovább?
 - Egyik vasárnap bejelentette, hogy kedden elutazik, tehát már nem találkozunk. Engem a játék végén visszaszólított.
-Várj meg a kapuban, hozok valamit...
 Gondoltam, emléket ad, talán egy radíros végű ceruzát, mert megmutatta egyszer, hogy van neki három is.
 Egy darab papirossal tért vissza, azt nyomta a kezembe
. Itt a címem... Ha gondolod, írjál, és akkor levelezhetünk...
 A tiédet majd megtudom Elemér bácsitól...”
- Es írtál?
- Soha.
 - Miért nem?
- Mert amint az utcán magam elé tartottam és elolvastam a kövér betűket, egy pillanat alatt elillant belőlem a lány kacagásának visszhangja, kipárolgott a dús haja illata, eltűnt a csillogó szemek varázsa, elszállt a szerelem..
. - Miért? Mi volt a cédulán?
- A címe, valóban. Kolozsvár,  Monostori út valamennyi... Nem is ez rombolt bennem földig minden illúziót, hanem a neve.   Ez állt ott: Bika  Etelka.
Most mondd meg! Akit én Lilinek  hittem, az egy közönséges Etelka, sőt Etel! Mint Csordás  Feri húga... Ráadásul Bika. Még jó, hogy nem birka! Ez a lány engem rútul becsapott: elhitette velem mindvégig, hogy Lili pedig csak Etel! Borzasztó! Alikor már inkább Szabó Zsókát szeretem...