Vagyok és remélek
Én olyan vagyok, mint minden ember. laza láncszem, egy por s egy őrület, egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel egy hidegség, egy forró hevület. Én olyan vagyok, mint minden ember. csak mint bódult távolabb nézhetek, de börtön őrei vigyáznak rám egyre így ők sem élnek, - én sem élhetek. Nyomon követnek, mint egy árnyék bujdosok előlük s bomlik életem, támpontot keresek felettem az űrben nagy üresség marad a kezemben. Néha elfelejtek mindent mi szép, halvány színét virágos rózsa fának elfelejtetem mézét minden csóknak s a kerteket, hol lepkék szállanak. Ijedt lelkemben meg durva óriások mázsás kövekkel bábbal gurigáznak, kövek előtt: hervadnak a virágok, kövek nyomán: csöndje kalitkámnak. Menekül tőlem hajnal és az alkony mosolya dalnak, lágy, zengő, muzsika, hiába küldöm óhajom fénybe, csókba, könnyek között mindig a holdba téved..