Vagyok és remélek

Én olyan vagyok, mint minden ember.
laza láncszem, egy por s egy őrület,
egy fény, egy árnyék, egy céltalan jel
egy hidegség, egy forró hevület.

Én olyan vagyok, mint minden ember.
csak mint bódult távolabb nézhetek,
de börtön őrei vigyáznak rám egyre
így ők sem élnek, - én sem élhetek.

Nyomon követnek, mint egy árnyék
bujdosok előlük s bomlik életem,
támpontot keresek felettem az   űrben
nagy  üresség marad a kezemben.

Néha elfelejtek mindent mi szép,
halvány színét virágos rózsa fának
elfelejtetem mézét minden csóknak
s a kerteket, hol lepkék szállanak.

Ijedt lelkemben meg  durva óriások
mázsás kövekkel bábbal gurigáznak,
kövek előtt: hervadnak a virágok,
kövek nyomán: csöndje kalitkámnak.

Menekül tőlem hajnal és az alkony
mosolya dalnak, lágy, zengő, muzsika,
hiába küldöm óhajom fénybe, csókba,
könnyek között mindig a holdba téved..