Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Csinálhatsz, amit akarsz végre, nem zavar szemtelen nézeted, bűnbánatom a zsebembe rejtem, ha netalán elfogna védekezésed. Kiütött a csömör piros ajkamon, mégis kockáztatsz ártatlanul, gondolod, nem vagy énednek ura, hadd, hogy magyarázzam meg újra. Gyakran ébredek hétköznapokon mázlisan, bonyolítom a mondatod, mondd, miért dereng fény arcodon, mikor még a bókod is ártalom. Vedd kihívásnak kemény szavaim, fesd az ördögöt gyakran a falra, mérgezd meg vizemet határozottan, s gondolj a félszavaim kiáltására. Fond magad köré sok lódításaid, mik legyenek neked boldogságaid, csábításaid fedezzék ostobaságaid, durrants, hogy hallják kiáltásaid.

Te, akit szinte hogy elvesztettelek, mikor leszel megint együtt velem ? Kegyetlen egyedül nézni a tűzet mely lassan duruzsol holt fülembe. Hosszú utakat tettem meg érted és egyszer sem találkozom veled, forró agyamban terjed az üzenet biztos hogy nem lehet, hogy nem lehet. Megébredek nyugtalan éjszakában nézem az órát, de nem vagy velem szomjas , éhes vagyok, fantáziátlan nem értem magam: nem a szerelem mi kutat bennem egy csepp érzelmet, csak hiányzik, hogy veled lehessek és szeretnék beszélni csak teveled veled, mielőtt holt agyam kihűlne. Már minden vágyon lassan átmentem vágyaimban nincs semmi kegyelem és mégis mindig visszatérek melléd nem tudom merre vagy, hova szöktél?

Az élet rövid, bár ezt a gyermekeimtől kaptam az élet rövid, az enyém rövidebb mert -adtam ezeregy aranymézes módszerrel már kioktatott, ezeregy finom átkos, meggondolatlan módon. A gyermekeim elől tartok. Legalább a világ ötven százaléka borzalmas, ez egyhiteles felmérés, bár ezt én gyermekeimtől eltitkolom amennyi madár van annyiféle kővel dobják. A sok imádott gyermek között,egyik tömött zsák elsüllyesztve egy tóba. Az élet rövid s a világ legalább csak félig romlott, és mindenfajta más  idegen között van egy, ki téged tört meg igazán. Bár én a gyerekeimtől titkolom ezt. Próbálják eladni nekik a világot, s hazug házeladó aki sétál csiripelve szarfészken át s magyaráz jó csontokról: Itt ez a hely csodásabb kéne legyen. Sokkal elviselhetőbb kéne legyen az új világ.                              Good Bones [ BY MAGGIE SMITH] Life is short, though I keep this from my children. Life is short, and I’ve shortened mine in a thousand delicious, ill-adv

Tudom fáj ,hogy néma lettem, magam bátorítom érdekelten, tudom csalódtál énbennem de kérek egy kis türelmet. Mert szebbnél szebb szavaim már elfásultak kertek alatt , homlokomon gyűlt apró ráncok, izzadtan kínozzák magukat önzőségem átka értelmetlen , mert tartanálak mindig és örökre keresném átkarolt gyöngédséged de büszkeségem oly kegyetlen. a forró éjszakáknak vánkosában bújtatom szavaim maradékát átkaroltan szépítem álmaimban önnön szívemnek buja fájdalmát nehéz teherként elviselném , ha rám nézel kutatva múltamat , vad viharos szelek vágyaiban csillognak szemeid mámorban . Játszottunk hamisat ,kegyetlenül , másképp akartuk ,nem sikerült , elfáradtan töprengünk magunkban ki a vesztes, s a pálmát ki nyeri meg

Valami megrepedt bennem , dong ,mint egy rekedt tücsök valami vonz tenni ,s megvetni és lopni gondolataidat édesen. Azt teszem ,amit nem akarok, játszok vidáman szerelmet ölelek ártatlan szomorúságot de büszkeségem nem engedem. Nem tudok ellenállni magamnak mert ajkadon látom a csókom itt felejtett szavaid dagadnak és annak látlak,ami nem vagy. Nem értem,de megsemmisülten áhítattal várom az elítélést, vajon nekem is jár megszentelés amit a perc gyönyöre adhat. S ha bennem a kínok hullanak mi lesz ,ha nem hozol vigaszt mi lesz ha nem lesz majd erőd, megtalálom- e magamnak az erő.

A hitek , amikor záródnak kapuk zokogják búsan bűntudatuk nem ismerik közönyös válaszunk megállnak közöttünk egymáson . Fortyog a láva bugyborékoltan kettéhasítva hideg közelségünk buzognak időnként szándékosan tagadva hátramaradt végzetünk . Mordulnak percek hangos gonggal szakadoznak a hitek napkoronggal s minden mi választ vár akarattal ürességet tetéz testünkön gonddal. Volt hited csak egy kisiklott álom oly félelmetes az örökkévalóságon meglátod kegyetlenül a láthatáron kicsúszott bizalmad az üres vágányon.

Hiányod megint bevájt szívembe csak sápadt lehelet száll bennem , minden hitetések győztek kegyelemmel mert győzni szerettem és asszony lettem. Később kiismertem magam erre meg arra kóboroltam az illatok egymásután szállnak utánam tagadva titkodat . Felelet nincs hiányodról szél sem rebben , de meddig várjak utánad ha a csonka híd karfája ami volt kezünk támpontja már rég elmállott a szélben. Kitudja hol és merre ott vagy egy másik szerelemben , s ha keservesen csüggedek csak éveket kesergek hosszasan múló gyűlöletet mely bűvkörödben megreped , csak szenvedély emlékeztet hogy fáj hiányod és minden rossz meg jó mit veled megéltem . [W.B.]

Ha talán fészkelne bennem a szerencse hóbortos titkok elfajult sorsában , lehet többet kapnék , kitisztult Világban, vagy ábrándoznék nyugalmas ágyamban. Tömérdek mérgek oly káros hatással körbefogják utam csekély bizalommal , kaphatnék még több ütést életemben vagy elnémulok a kegyetlen csapásra.. Többre jutnék ha áldanám tapsommal azt amit mások kapnak térd csuszásokkal fegyelmezett énem oly körbemetszett, de okosan harcolok rutinos játékkal. Kérkedő életem szent villogásában legyen tanulság mindenki számára, vészesen húzza meg figyelmesen láncát, hogy összekuszálja szárnyak csattogását. Kérkednem kéne a hitvallás menetén, bölcs gondolatok metszik a hitvallást de szabad áramlás tör utat magának, "hiszek egy Istenben"- áldott imája.

Nem így akartam emlegetni titeket ti erős férfiak ,kik szerettek hű nőt,    másképp akartam szövegelni rólatok  fals álmok között, búgó alkotóerők.          Mint egy nagy kérdőjel repdesnek előttem  szürke elmétek képzelt erőbe öntve,  van- e bennetek ostoba láz a szívben        vagy csak a test mozog egy késő éjjelen ?    Elfog az undor paplan alá temetve  érezve émelygős vad vergődésetek               szorongó gyomorral ,gyors szívdobogással        némán hallgatom vad hangotok jelzőit.    Csukott szemem feketedik a fényekre azért jól látom kemény arcotok élét,  nagy szeretettel ,dorgáló esdekléssel  elöntött szégyenem kétségbeesetten.    Titkon kukucskálok, látom szemeitek, őrzik a testem, villognak és nevetnek elbűvölten a paplan felett dermedten, hogy másra ne nézhessek át feletettek.      

Gondolom, ha a sors éle merészel kint és bent is zúg a szél ereje, kell a valóság hogy végre megértsed percek alatt megváltozik kedve. Titkos álmodozás ,sorstól független legszebb érzésben is kegyetlen, hitünkben rettegett felismerések túl későn értik meg a lehetetlent. Velünk virrasztanak az adott évek elszabadultan keringenek a tervek s amikor a rózsák nyílni kezdenek szemünkben a tört fény kesereg . Új élettel egyensúlyozni mernénk, az idő nem számít, csak igék terve között fujj gyakrabban romboló szél, hatalmasabb a kiszabott törvénynél .

Máté  három napi futkosás után talált magának megfelelő szobát egy albérletit.  A ház egy meglehetősen nagy kert közepén állott.  Jó húsz lépésnyire, a kert északi felében, még egy villaszerű, tornyos épület magasodott; abban lakott a telek tulajdonosa. Az utca másik oldalán hulla kamra hangolta le az arra sétálókat, honnan naponta sokszor két-három szegényebb sorsú halottat is eltemettek. Máté István falusi fiú volt; egyetemre jött beiratkozni. Háziasszonyának fia egyidős volt Mátéval. A két fiatalember hamar összebarátkozott. A szoba kellemes volt. Két széles ablaka délre nyílt s csaknem egész nap verőfényben úszott. Az egyik sarokban zongora állott. A két kényelmes fotel mellett még egy tükrös ebédlő díván is lustálkodásra csábított. Máté  nagyon örvendett a zongorának. Még szüleinek írt levelében is megemlékezett boldogságáról.  Gimnazista korában nyolc évig tanult zongorázni a városi zenedében; és szenvedélyes muzsikus volt. Amikor hazajött az egyetemi előadásokró

Pipacs vagyok, zöld mezők virágja egy éjbe lövellő, izzó sugár, mely rést szakít, végtelen sötétben és őrjöngve kígyózik és harap. Pipacs vagyok, lehullott üstökös, lidérces lámpa, felgyújtott oltár, belém szállnak égőpiros lázak lázasabb vagyok a sárga holdnál. Pipacs vagyok,piros álmok sarja napos vágyaktól bíborló rózsa. vad lángok öblén hal mártírhalált rubinos szívem, a könnyes bohó. Pipacs vagyok, pirosló mohó láng, toporzékol bús sötétben a harag, mely rést hasít, síri éjszakában és sóvárgón kígyózik és harap. Csak égek, égek olthatatlanul, amíg egyszer elszáradok árván egy halvány füstcsík végső sóhaja, s pipacsot fest, fekete füstcsóván.

Amint a padon összekuporodva, kínnal betűzi a durva fa papírra nyomtatott ponyva regényt, lassacskán kifelejtkezik facér életéből. Viktória hercegnő, Rimini gyöngye a regény hősnője, és Zsuzsi aki csak a megfelelő okmányok híján nem lett utcalány s még a vezetéknevét sem tudta bemondani a rendőrségen, most észrevétlenül átalakul Viktória hercegnővé. Kétes tisztaságú képe, ripacsos keze habfehérré változik, csenevész formája isteni  termetté s érdes hangja csengő muzsikává. - A szemem marad - gondolja olvasás közben, mert roppant büszke sötét, mély szemére.  Szebbnek ítéli Viktória hercegnő hideg kék szeménél. De démoni sötét szemén kívül mindene megváltozik. Ruhája brokát selyem, rézfüggője ragyogó briliáns, és mert - amint a regényben olvasható - férfi nélkül a nő nincs felöltözve: maga mellé képzeli Alfréd de Janiére márkit, aki repülőgépen érkezett Rimini gyöngyének meghódítására. Messziről, a liget mutatványos-bódéiból, nyekergő síp ládák pacsuli hangja permetez rá,

 Mennyi izzás kering körülöttünk, s a szívünk belülről izzadnak s pontban zsugorodnak titkok csillagok közt szétszóródnak szemeink egymásba villognak, s oly kéjben játszódnak, szavak nélkül. Mert fájnak a kimondatlan szavak s féltemben feléd fohászkodnak de óvakodj tőlem,mert akarlak s ha az idő téged is megkínoz mind idegenebb leszek neked szüntelenül felejtenél csókok nélkül. Mert annyi ibolyántúli fények remegnek kergetőzve a mindenségnek éjszakáján , s összezavart kigyúlt érzékeim feléd hajladoznak szerelmesen és szétrobbannak sürgetően, remegő húsodba marva fájdalmam. Mert mindenhol csapdák vannak egymásba csapodnak hasztalan a megkínzott gondolatok, de testemből kirobban az akarat villámló csillagaival, és szélben keringenek ziláltan míg érzékeid nyirkos zugába viharként becsapodnak, meleg akaratodba.

Mennyire kevés az élet, napokon milyen sok fájdalom egy alkonyon sok évek alatt figyeltem ,és látom köztünk fehér fátyol búcsúzáskor. De jól esik ha nyári éjszakákon hogy megjelenik egyszer alakod és ölelkezünk mint régi a nyáron és te mosolyogsz és elfogadod. Ha dolgozom, ma már hiába várom, egyszer se sétálsz át a szobámon,  napközben sietve haza igyekszem nem tudom soha otthon leszel-e? Ez az életem, amely most tétovázva gyorsan leszálló délutánra döbben, mindebből hogyne ismernél többet az aki mindig hasonlít önmagára. A búcsú fénytől kábultan figyelem szeretném tudni, mivel és kivel találkozik a már nem messzi ködben, amikor semmi nincsen útközben.

Selymes szellő vagyok füledbe súgok, mint arany napsugár csillogok arcodon, érzem én, látom, hogy elzártad lángod de már nem lobog , és feszíti alkatod. Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok simogatom arcod, pattannak titkok hogy elzártad tüzed,látom én jól látom sok ránc takarja már magas homlokod. Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol add vissza nekem megszokott mosolyod majd dönteni fogok, de reád gondolok  ösztönök korbácsa kerget olyankor. De ha így van, akkor a paráznaságról szerelmünk nem mondhat le semmi áron, cinkos fellegek közt romantikát várok veled érzek szerelmet a Világon. Téged kívántalak meg, hozzád szaladok és érzem hogy győzelmem beléd hatolt, de a szép magány egyre magamra hagyott nem borogatja lázam okos tudásom.

Az élet szomorú,száraz ágak ringnak lelkem bánatos nem találom a szádat támolygók az utca kockakövezetén kereslek mindenhol,  eldobom verseim. Kávézóban ülök körülöttem üres, szívemben születik ártatlan mesevers a nap csak annak süt, ki kitárja testét aki méltó arra, hogy megemlegessék. Eltűnt idők nyomát sohase keressed azt aki zaklatott szívvel vétkeit feledi keserű a szám mégis a szádat keresi ne hagyj el soha,nem tudsz elrejtőzni. Észre sem vetted az ige boldogságát. gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, lassíts, várj rám ,az élet nem versenyút halld meg a zenét  mielőtt elillan. Megfékezhetetlen vágy sürget keserűen megbújni testedben míg felmelegítlek, de ne tudd meg soha hogy torvényesen keserű szájízzel édes álmot keresek.[W.B.]

Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk,bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk-bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Hogy megváltoztak unalmas ütemei ma koldus játssza, csőcselék figyeli kegyetlen, felszámoljuk s lehet a többin nevethetnék , de nem tudok nevetni. Egy egész jazz- band. átírva gitárra az én dalom, de kissé  amerikanizálva nemcsak hogy a gitár húrja sír, eped a szinkópákat visszaveri fája,s elreped. Mennyire fáj ez a lopott muzsika sírva mereng a szegény kozmopolita túl későn érti meg, hogy többet érne egy keringő, mint a gitáros gitárja. A művészeté legtöbbje játszva győzi mint egy jóféle ringyó, oly vérbeli, nagy önkívületét, s a mámoros ájulást lassanként érzi, nemcsak hogy mímeli.

Láng , víz, ital és étel,: minden leszek repeső szívvel lüktető érrel érezlek bánatod engem már rég meg nem visel nem fér ide hit és kétely: minden leszek. A mámort, ha ébren leszel ne keresd, a lelket,mi lakat alatt van,ne érd el ha szerelemben égsz soha meg nem leled testem, árokban fagy meg nem éred el. A Világ Nagy Tengere mind az enyém minden szépségét meglátja az én szemem lobog szerelmem, földünk minden kora eggyé olvad a gyertya lángja az élettel.  Ha azt hiszed, hogy egyéniség vagyok ha egy pillanatra is magamé vagyok sietek, mint papíron a tiszta toll, sorok közt szálló gondolat az én vagyok. S nem vízcsepp, hanem egész tenger vagyok, én látok, merek, harcoló ember vagyok, ha sírok, bánatomban zúg a világ, minden atom jajgat: én nem része vagyok. Szerelemre szomjas megleli italát, ne félj, romba dőlt házban gazdád megtalál ,ne félj, nem remeg, ha vékony is, a híd amely átvezet. ébredj,- ne időzz, álom a világ, ne félj.

Felcsapó fény ring ide -oda feletted lassú táncuk ragyogó csoda köteg kavargó mozgások édes nyugalma közt válladra fekszik a fény hűvössége.   Pókhálót köt rajtad az idő türelme a szél lisztet fúj hajadba ,szemedbe nem védheted magad múló percekben  tűnő ifjúságod nem villog örökre.   Szeretnél visszafutni időben ,kutatsz álmodban, lépéseidbe belebotlasz a szomjúság még ég a száraz torkodon szilaj harapások markolnak nyakadon.   Csalód magad ,más útra tereled éned sóhaj csitítja forró lüktető szíved felejted a bent rekedt szavakat végre s gondolod hogy egyszer csak kiejted.   elfelejted mennyi igét akartál,súgtál rád borult alkonyban, sötét lett a sugár, csak hunyorgó lámpák égnek körötted csak vibrálnak s te fiatalságra éhezel.   Lábaid egy irányba viszik némaságod csípős szél fúj rajtuk remegő dallamot hasztalan vesződsz ,lábad se kopogjon ,  eltűnsz, mint a füst keresve csillagod.[W.B.]

Szelíd emlékek gyermekkoromból emlékszem a házra hol vagyonom s örök szeretet markolta a húsom tűnődöm rajtuk a csendes  dombon. Járom az utcákat benézek ablakon , hol emberek mozognak, s gondolom milyen közöm lehet e újabb világhoz kik éppen itt  laknak az én utcámon. Mert zsigereimben él a régi örömöm hol mindig ébred bennem gyönyöröm , kik ma születtek nem ismerik gondom hogy ez volt a táj mit szerelem foltozott. A két arcomon enyhe pír mosolyog hogy egykor én is itt láttam csillagot amíg anyám,apám  élt itt éltem világom és ide térek vissza ha nagy a bánatom. Lassan sétálok, megfeszült inakkal a virradat és éj között riadalmasabb , ősi nyugtalanság borzolja a lombokat csak az ősz zavarta meg az álmaimat.[W.B.]