Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Lehetett volna A hosszú utcán ahol lakom zavart szél kavarog, kora tavasszal napozunk egy árnyékos padon s mikor tenyered jelzi jelenléted egy nyugodt üzenet kering szívünkben. Csapzott hajjal a melegben ébren álmodunk egymás vállán nyugtatva karunk. Széljárta utcánkon emberek jönnek mennek délután felé, időérzékünk meggyengült mint annyi minden. Ilyenkor könnyű a csevegés nem akadályoznak semmiben csak te kérded egyre kellenek -e ezek a beszédek ? Igazolnak e valamit az eljövendő esélynek? Lehetett volna ,de nem így történt az ész nem kapaszkodott semmiben. maradt a napozás délben. [W.B.]

Kell legyen kell legyen egy férfi, aki nézésével simogatná testem és becsukott szemmel éreztesse, hogy szent-békére virul az életem. Egy férfi aki teljes egyensúllyal helyére billentené szívem ritmusát, egy férfi, aki minden bizalmával tisztelettel átadná optimizmusát. Kell legyen kell legyen egy ember, kitől elporlad minden mi torz ,hamis egy férfi ki gyöngéd s vad erőszak, együttesen korbács és balzsam is. Egy férfi- ember, kiben pokoli játékok robaja mellett is egy égi hang dalol, egy férfi kinek szava csak simogat és csókokba fulladna szájamon.. Kell legyen kell legyen egy férfi kinek szent szava a szívemhez elér medréből finoman kileng majd felém  szerelmen is túl a nagy csendeken. Kell legyen kell legyen egy férfi, kiből a vad láng bénultan kihuny, kiből a dac a semmiségbe hamvad és önmagától megtorpan a gúny. A szomorú és kirabolt szívemnek oly keservesen nincs már semmije, hogy a mágikus, bűvös, drága ember kell valahol legyen nagyon kell legy

Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondja, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkegyelme., ennek előtte hatszáz esztendővel.     Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy tetejéről büszkén nézett le Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondja, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkegyelme., ennek előtte hatszáz esztendővel.     Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy tetejéről büszkén nézett le Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondja, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkegyelme., ennek előtte hatszáz esztendővel.     Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy

Volt egyszer egy varázsló,aki a nagyvilágot járta. jövetelét    es távozását ,erős hangú trombitákkal harsogva jelezte sok gyorslábu legény.   A varázsló mindenütt csak az okosokat ,bolcseket es hatalmon levoket kereste,,mig az egyszeru ,tudatlan embert messze elkerulte.      Egy szovoszeket  hordozott magaval..Nagy urak fenyes udvaraba,amikor megerkezett,felallitotta a hires szovoszeket s az osszecsodult sok bolcsnek ,sok urnak magyarazta.      -Ime a buvos szovoszek amelyen itt szemetek  lattara szovom a vilag legragyogobb,legcsodasabb fatyolat. Szinei a szivarvany minden szineben pompaznak.De ezt a csodat meglatni ,esszel folerni csak okosnak,bolcsnek adatik meg.Nezzetek itt ezt a halvanylila savot,amely gyorsanmozgo ujjaim alatt mer el is keszult. Lattatok valaha ,ilyen bibiborvoro madarat,mint amelynek szarnyait ezen a fatyolon en igy megnovesztettem?     A sok nagyur a sok okos es bolcs ember bamesz szemekkel meredt a szovoszekre.Nem gyoztek elegge  dicserni a csodafa

Amikor szívem kapuja kinyílik, s rajta besurran a fátyolos bánat halkan, mintegy gyászoló hölgy  bánatos sírás remegteti a számat.   És omladozik szívem ósdi vára megvigasztal a csókod lobogója, feltűzöd lelkem karcsú árbocára erős karjaiddal hízelkedően átfonsz.   Boldogan, kicsiny szobánkban ülve, szürcsölgetjük a csókok szűz borát s felzeng a lelked s a lelkem zenélve, mint nyári éjben illatozó orgonák.   Egymást karoljuk szívvel enyelgőn s fürdünk a mézes, édes csóközönben, szívünk gyorsabban ver, mint vad szellő részegen ringatsz, dédelgetsz csendben.   S ha jönnek szürke hétköznapi órák, mikor a szerelem ruháját, levetjük s egymás helyett az életet, a zsémbes szemek biztató mosolyából keressük.   Morcolódó, vén nénikét dédelgeted aki sokszor hagy lelkeden mély sebet te segítsz akkor is vinni a keresztet lelkem sebeit csakis te kötözgeted.   El sem tudom mondani, hogy ki vagy te? a barátom-e, szeretőm-e, vagy férjem-e testvérem vagy-e, vag

Úgy fáj,fáj minden csontom ize pislogó órák dohos-szagát kergeti testemben, húszéves renyheség, sóhajában hosszan az elnyűtt létem. Úgy fáj,fáj minden porcikám ize forró sóhajt füstöl néma ajkam részeg percek terelgetik fájó lábam csúszós hidak régi korhadt peremén hogy rémület tükre lett az arcom, lankadó percek, most, már ólmosan repedező idők dohos-szagát  űzik szívemben, húszéves bánatom kínján. A szerelem sem titok már előttem, nincsen, mi mentse kedvem e percben, bárgyú higgadt öntudattal fulladok volt-álmaim emlékeivel elballagok. Mozog, a föld még és tüzeket ápol fejemen, vihar verte virágos illatok, fürge, fiatalos ütemmel kergeti azt ahogy akkor,volt- csak az az út sehol. Mit őrzök, őrzi velem viharos álmom futnak a habon híd mellett a part felé, és villog fölöttem a víg nyárfalevele ugyanott megállok s elgondolkodom.[W.B.] 

Lehet felborzolódott kedvvel meghibbant Világon kesergek, hol jogaink láncostól kitépve tömötten a fulladásig lihegnek. Magunkat tiporjuk önfeledten sóhajtunk vággyal istenekhez, becsukott ajtók vas kereszttel villanydrótok égnek szentelten. Mikor a fák is halva születnek árnyak lesnek minden keservet füvek pusztulnak alvadt vértől, s az élő csak holt embriót szül. Valahol megbomlott a zaj süketen igénytelen, szürke vizek medre hullámzik bátran győzedelmesen mocskos hálójában lábak,kezek. S ha évszázadokon át rendre tipeg az idő ,zajokban megkeseredetten erő jó útra térit bizalmas kellékeivel, míg felzúg a megszabadító zene. Ami a zavart visszatartja egy időre, itt -ott hasonulnunk kell merészen közös érdek kell szülje elismeréssel hogy a halálnak ne legyen fegyvere . .[W.B.

Szellemek a szívben, de a szemen tisztaság világosság - merre lehet keresni, szöges drótos, lakásom hogy megszűnjön e fojtó alkalom. Ki vetett fekete hálót felettem miért csak kalitka védi testemet? Asszonyi fészek fajdalmán születtem, gyermekként tündérkert nevelt fel. Az ég és a tündérkert elhagyott, ha kérdezek türelmetlen válaszok egyre ritkábban hidegebben néznek kiábrándítóan nézik szenvedésem. De jó volna ha visszamehetnék rozoga testemet ne kalitka kerítse boldogság ölébe nyeregbe kapva gyógyítsanak újra emberi módra. Csak titkos sötétség, csodátlan rések mindenhol hang nélküliek, egyforma sötét, sarjadó sötétség terméketlenül bolyong a semmiben..

Fulladás- sóhaj, keserves ájulat vékony penge él recsegtet bordát a vér alvadt a hörgés átsuhant mocsok bűzlik, jelzi fontosságukat. Bársony csók kering fehér ajkamon kalász sárga fészek dala alkalom hullámos álmok pehely biztatáson fény surran az éjben, betakargatom. Fulladás a bársony pillanaton, piros csókot szél ringat csontajkon s fény surran ,a megrepedt ablakon. Sem én se te -minden csak alkalom szél-csíkok közt roskadva s könnyedén botolnak és táncolnak lépteink.[W.B.]

Az osztály írásbelijét végezte. Hints Ottó  szórakozottan nézegette az ablakpárkányon kötekedőverebeket. Aztán leszállt a tanári emelvényről, végigsétált a padsorok között és észrevétlenül megállott a Hann Ágnes háta mögött. A lány roppant szorgalommal olvasgatta a feladott tézist. Néha egy-egy mélységes pillantást vetett a levegőbe, aztán hirtelen belemártotta tollát a tintába, és a mennyezetre nézett.  - Nem megy? - kérdezte a tanár halkan és jóindulatú mosollyal. Hann Ági elvörösödött és zavartan makogott valamit. A tanár előrehajolt, lenézett a lány üres füzetébe. Menni akart, amikor a tekintete megbotlott a lány telt nyakán, felremegő kezein. Néhány másodpercig mozdulatlanul és elkomolyodva nézte. Aztán halkan, hogy az osztályt ne zavarja, hirtelen azt mondta:  - Óra után maradjon a teremben. Harmincegy fej rezzent galvanikusan a magasba, harmincegy apró nő szimatolt izgatottan, tágra csodálkozó szemekkel a szokatlan esemény színhelye felé.  - Mi történt? A dolgozatírás mega

Rothadt gerendák ráncos redőin áldott öregség hószakállat enged, s morcos szellő simogatva hívja a rózsát: hajtsd harmat-ölembe fejed! A feslő rózsabimbó részeg lepkét altat, kacagós mámorában az éjnek s csillagokkal enyelgő pázsit zöldjén, szentjánosbogarak szikrázva égnek. A kút karimás kalapján egy álmatlan gerle, csipogva tollássza szárnyát s a trillázó fülemülék forró szerelmén a hold égőpirosan bontja ki árnyát A természet, fehér liliom szívén, mennyi igéző csoda és varázsos báj fészkel, utálom a bűnben élő város keservet, ami ragályos füsttel, penésszel töltött meg Amíg az ég kék virágok illatát itta rohanó városi vad-vadóc lelkem fekete fecskék csicsergésére nyíló nyíló májusi virágként feleltem. De amióta bekerít a sok plakátfalas palotasor s a sok cifra, aszfaltos tér, sokat sirat lelkem kicsi tornya holdfényben bolyongók, akár a bőregér.

Tavaszi láz.    előretörő    siet ő  nyár ugrik nagyokat, árkon bokron át nincs semmi gondja a sietéssel fiatal lábai az ütemet  ropják. Szelet küld ellene a  hegy tündére v ö lgyb ő l kukucskálva útjába áll tavaszi társát   úgy megcibálja még csak tanuló, csenevész diák. V ö lgyek  burkából édes illat árad, pirosban kacsint a hold nyúló ága csak holló ül a tetején a fának. S bele károg sért ő n a hajnali pírba az erdőaljban hóvirágok nyílnak s a szívre tavaszi  ör ö m ö k kacagnak.[W/B/]

A nyuszikák húsvétja Sürgés-forgás minden házikóban kalácsot sütnek ,tojást mázolnak nyulak ezrével tojást vásárolnak, mert a tojás színezés óriási feladat. Izgulva készülnek nyuszi csemeték a tojásokat tálacskák színeibe teszik, bárányok bégetnek, de ők nem érzik feláldozás árán, szent húsvét érkezik. Mindenfele nagy a készülődés láza, míg tészták sülnek,a mészáros álma szende bárányokat nyúzzon ,vacsorára a tojásfestő nyuszik murkot rágcsálnak. És így készül szent húsvét áldozatra kis és nagy férfiak lányokat locsolnak lányok sikívata színes tojást osztogatnak vidám nyuszi család őrülten táncolnak. [W..B]

Honnan jön az emlék mi szíveket tele töm , az a perc, amit éltünk honnan jön:te,meg én. Honnan jön a szerencse ami mindenkit érdekel a sok vagyon és a pénz ami mindent mérlegel? Honnan jön az etikett mit senki nem felejt , hol tanultunk illemet a halat késsel ne edd? Ki tanított barbárságra fegyvert fogni egymásra mire jó a barbár logika ha benne nincs erotika ? Hiába itt a puszta beszéd ütni-vágni ,késsel beléd mikor bőrödet lenyúzzák a barikádon állok nullák . És így fogytán már a szó akár milyen szépen látod játsszuk a Világ szamarát jelszó ;üsd, vágd nem apád.  [W.B.]

Nem tudom, kinek higgyek, mert az egyik azt mondja, hogy Székelykő várát az óriások építették, a másik meg azt, hogy Thoroczkai Vendel vajda őkegyelme., ennek előtte hatszáz esztendővel.     Akkor, mikor jöttek a tatárok. Már akárki építette, a tatárjáráskor Thoroczkai Vendel uramé volt a vár, mely a magas hegy tetejéről büszkén nézett le Torockószentgyörgyre. Hát csakugyan jöttek a tatárok: égő faluk jelentették, hogy itt vannak. A megriadott nép azt sem tudta, merre meneküljön: várakba-e, erdőkbe-e?      Többen futottak az erdők sűrűjébe, mint a várakba. Mire a tatárcsorda Székelykő vára alá ért, Thoroczkai uram mellett csak néhány hűséges cseléd maradt, na meg a két leánya: Ildikó és Gyöngyike .  Ikrek voltak a leányok, úgy  hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikhoz. S szép mind a kettő, mint a ragyogó csillag. Úgy látszik, megneszelte ezt a tatárok vezére, mert megszállotta a várat köröskörül, s el sem mozdult onnét.   Várta szép csöndesen, míg Thoroczkai uram kinyi

Kedvesem, nyár, ne menj még! beszélgessünk ,ahogy szoktuk rég hasalva a fűben a sötét folyónak partján, egymással összebújva. Meséld el újra szép mesédet a célról, melyért százszor is érdemes újra kezdeni, az életről s a szépségről mesélj! drága mosolyod írd vidáman alá a harmatos levélre, virágok színével üzend meg szerelmed, ringó gyümölccsel bólogass! Ha már útra kész is minden csomagod, a percben midőn kocsidra szállnál, jussak hirtelen eszedbe, jer hozzám még bármikor és még egyszer ölelj meg!

Az esperes úr látogatására készültünk, üdvözlésére verset kellett tanulnunk,meséli Bandi mosolyogva a nála magasabb fiának.  Egy nappal a vendég érkezése előtt mindenki elmondta a köszöntőt, .a plébános úr engem választott: -Te hangsúlyoztad a legszebben, te járulsz az esperes úr elé. - A megtiszteltetésnek örültem, de bennem dolgozott a félsz is: mi lesz, ha belesülök?      A győzelem tudata azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Nem sültem bele, sőt rengeteg dicséretet kaptam. Hanem ennél is nagyobb diadalt arattam hamarosan.  Nyári vakáció volt már, amikor az egyik reggeli misén feltűnt nekem az első padban egy kissé duci, de igen bájos arcú lányka. Mindenben eltért a mi osztálytársainktól: kartonruha helyett fehér matrózblúz feszült rajta, nyakában hatalmas masni. Haját nem kötözték copfba, kiengedve hordta. Amikor oldalra fordult, fél arcát beárnyékolta a hatalmas sörény. Ilyenkor egyet billentett a fején, s a dús hajkorona visszalibbent a vállára.      Égő fekete szemmel né

Egyszer volt, nem is olyan régen, amikor a te nagyszülőd nagyszülője is éltek  abban az időben volt egy büszke város, úgy hívták, Kolozsváros.      Szép, takaros házaival, fényes palotáival, tiszta utcáival, illatos dombjaival és szőke folyójával csak vonzotta, vonzotta magához az embereket. Sokan azok közül, akik csak ideiglenesen jöttek dolgozni vagy tanulni híres műhelyeiben, iskoláiban, bizony le is telepedtek.   Földet vettek, házat építettek, s utána ők maguk is boldogan sétálgattak a Sétatéren, mert akkoriban a sétának és a nyugalomnak még külön tere volt, és úgy érezték, hozzájuk beszél minden fa, bokor, virág.  Az én mesém is éppen egy ilyen ház építésekor kezdődik. Felhúztak egy pompás, fehér falú, nagy, zöld verandájú házat az udvar leges-leg végibe, mert úgy okoskodtak, hogy ha az utat a kaputól a házig virágok, gyümölcsfák és szőlőlugas között teszi meg az ember, akkor, amire ajtón belül ér, lekopik róla minden kintről hozott zaj, por és békétlenség, s belépve a házba

Volt egyszer egy bugyuta királyúrfi. Fenséges édesapja iskolamestereket, tanárokat fogadott melléje, hogy tanítsák meg a betűvetésre, s verjék a fejébe a törvényt, mert anélkül, ugye, nem kormányozhatja majd az országot.  Tanítómesterek jöttek mentek, de a kicsi királyfi nem akart a tudományoknak élni, csak az orrpiszkálásban volt hajlandó elmélyedni. Több se kellett a királynak: a palotába hívatott egy öreg írástudót, aki mindenféle tudományban jártas volt, és akit az egész világ bölcsnek tartott. Felfogadta fia mellé tanítónak.  Csak az az egy kikötése volt, hogy nevelje szépszerével, jó szóval a csemetéjét, mert a gyermek gyönge, ijedős. De biza  a bölcs kurtára fogta az úrfit.      Végül, amikor már nem tűrhette tovább tökéletlenségeit, végighúzott a hátán a vesszővel egy-néhányszor, és így szólt: - Tanuld meg, hogy pálcából fakad a bölcsesség!  A királyfi rögvest bepanaszolta fenséges édesapjánál az agg tanítót, s a bölcset abban a szent percben tömlöcbe vetették. Az ítélk