Úgy fáj---Wilhelem

Úgy fáj,fáj minden csontom ize
pislogó órák dohos-szagát kergeti
testemben, húszéves renyheség,
sóhajában hosszan az elnyűtt létem.

Úgy fáj,fáj minden porcikám ize
forró sóhajt füstöl néma ajkam
részeg percek terelgetik fájó lábam
csúszós hidak régi korhadt peremén

hogy rémület tükre lett az arcom,
lankadó percek, most, már ólmosan
repedező idők dohos-szagát űzik
szívemben, húszéves bánatom kínján.

A szerelem sem titok már előttem,
nincsen, mi mentse kedvem e percben,
bárgyú higgadt öntudattal fulladok
volt-álmaim emlékeivel elballagok.

Mozog, a föld még és tüzeket ápol
fejemen, vihar verte virágos illatok,
fürge, fiatalos ütemmel kergeti azt
ahogy akkor,volt- csak az az út sehol.

Mit őrzök, őrzi velem viharos álmom
futnak a habon híd mellett a part felé,
és villog fölöttem a víg nyárfalevele
ugyanott megállok s elgondolkodom.[W.B.]