A tyuknéne meg a veréb

 A   kerek  udvaron  kapirgál  fyúknéne,

Odaszáll  a  veréb  barna  köpenyébe 

5  szemtelenül  ké rd i:  ej,  ángyom,  a  köbe,

 Tán  csak  nem  veszett el az  aranyfüggöje?

Mintha  gúnyos  éle  nem  volna  a  szónak, 

tyúkanyó  kapirgál  s  vígan  karicsolgat

 Közben  a  szemétből  kikapar  pár  szemet 

s  most  már  kémleli a szemtelen vertebet.

£z  pislogaf  erre,  meg  pislogat  arra

 s  ép'  a  búzaszemet  elkapni  akarja,

 midőn a  tyúknéni  rákoppint  keményen:

 Hohó!  hugocskám,  ez  az  én keresményem

.

S  hogy  aznapról  lecke  ne  maradjon  hátra,

 a  kis  csufolódóí  jól  végig  tollássza

 s   mondogatja  közben :  ej, hugocskám, szentem,

 Kedves rokonodnak  be  rég  nem  üzentem.

Mondd  meg  iít=oíí  minden  kószáló  verébnek,

 ne  tekintse  a  gúnyt  játékfegyverének,

 mert  kettős  az  éle  s  aki  játszik  véle,

 Veszedelmet  zúdít  a  saját  fejére.

Ezek  után,  mintha  misem  történt  volna,

 Cyúkanyó  tovább  áll,  vígan  karicsolva,

 míg nagy szomorún  a  gúnyolódó  veréb

 Alig  vonszolgafja  kiporolf  köpenyét.

Magános  órákon  gondolom  magamba,

egy  picike  ürmöt  csöppintve  szavamba

bee  jó,  Istenem,  hogy  az  emberek  mások

s nincsenek  közöttük  ily  verébszokások.