Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Ki messze csillagokba révedt Szemekkel járt és utat Évet, világot elfeledte. Ki messze csillagokba révedt. S egyszerre rémült döbbenettel Ébredt éjféli vak sötétre Úgy riadtan iszonyú csendben Szegény elárvult önmagára.   Szeme messze, csillagokba révedt Sötéten, mint ki éjszakába téved gyötörte száz kérdés, kétség és miért, míg mindenektől ,messze menne.   Állt, a vándor, éjszakába tévedt egyre messzeségbe mélyedt szemével nézte, űzte a sötétet ím lassan minden távol közeledett.   Uttalan, néma, vak sötétben megállt, mégis útra térten, érezte, hogy minden céltalan mégis mindennek célja van.   Mert titkos erők csendszála feszűt föléje , ki állott idelenn ezüst hárfán, halkan dalba kezd Isten ujja intett feléje az égen.    .      

Csak csönd, csak csönd és enyhe béke Fodrot sem ver a szellő rajtam. Se nem piros, se nem fehér enyhén csukott ajkam.   Költöző vágyak megbolygatnak Ahogy morajlik a tenger mélye A két szemem tágul csak messze Aki észre vette.   Fehér szivembe, holt szivemben Az élet szárnya alig rebben Csak jönne már, valami jönne Sebesebben.   Ha megfulok, a csöndbe fúltam Melyet úgy hívnak: áldott béke Tapossatok el minden lángot a kozeleben.   

 Kisváros  uccáin  naphosszat kódorogni  így,  céltalan ,mint  én,  mi  lehet  ennél  rosszabb  ?Be  jó  is,  kinek  célja  van !Mi  lehet  kegyetlenebb,  kínzóbb mint  így  járni,  bénán,  vakon S  keresni  egy  arcot,  mi  nincs  ott ,a  háztetőn,  a  falakon  ?Két  csillogó  szemet  kutatni ,mi  nincs  sehol,  a  messziben Csak  lenne,  kinek  megmutatni tudnám  egyszer  véres  szivem  !Csak  lenne,  kinek  eldaloljam az  álmaim,  a  terveim ! Életem  mért  kell  könnybe  fojtsam és  kabultan,  földre  verve  ím  ?Miért?  Miért?  0,  senki  sincsen ,ki  meghallgassa  a  szavam  ?Zörgetek  százezer  kilincsenés   minden  ajtó  zárva  v a n  !És  kószálom  a  siket  uccák kígyózó,  mély  végtelenét .S  az  égre  sikoltom :   Hazugság,hogy  szép  az  ifjúság,   a  lé t! Hazugság!  Hisz  megfojt  az  élet, sara,  szennye  szivemre  foly. S  hiába,  nincs  is  mit  reméljek ;nincs  cél,  kiút  sehol,  sehol!

 A nagy, hullámos búzatenger Tele van dalos szerelemmel Ezeréves melódiákkal Ős ugarok nagy, érző lelke Beszédes hite, láng szerelme Karolják egymást a virággal.   Kék ég alatt, szárnya kitárva dalol a róna poétája S a nap aranysugárba vonja Ég mindenütt a dal varázsa  S belepirul a hallgatásba Vándorfelhők fehér korongja.   Ős ritmusoknak lágy csengése Magasra szálló büszkesége Ott lobog a pacsirtád ajkán Mintha keleti rengetegből Valahonnan, őrtüzek mellől Szállna ide egy síró dallam.   Nem érti meg azt az avatatlan Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra, Hogy amerre ez a dal elszáll     Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra Hogy amerre ez a dal elszáll Miért szebb az ég, a föld , a fűszál A pillangós ,virágos róna

 

 Egyszer csak eljön az a durva rém Sárga arcával, ádáz csontkezével, S szigonyát vadul taszítja belém Hogy feladatát rajtam végezné el.   Szemeim lehunyom, lelkem elsuhan Föld nyeli el a vénhedt-korhadt testet E sorsra jutnak itt mindannyian Akik a sivár mélységbe leestek.   Az egyik pihen a jég mezőiben, Másik alatt, forró, égető talaj van Am az én sokat szenvedett szívem A vadvirágos jó magyar talajban.   De én szeretnék mégis valamit ha az Isten meghallgatná szómat  Ezer év múlva, egy pillanatig Megfordítaná evező hajómat.   S a délibábos rónán valahol Kiköthetnék egy ősi tanya mellett S míg a virágos akác rám hajol Én hallgatnám az édes magyar nyelvet.   Gerlekacajt, s hogy búg a szélmalom,  Pacsirta hangját, pásztor tilinkóját S a Maros mentén lomha szárnyakon Keringve szálló piros orrú gólyát   Ezer év múlva! Édes Istenem! Lesz-e magyar még? ki felel meg erre? Hiszen amennyi kárhozat terem, Mind rácsapott már a magyar emberre!

  A hegy, a kert, a temető Kopott, tarka rongy a nyárból Aszott testű unt szerető, Akin a gond sáncot árkol.     A krizantém riadt, fakó, Rőt levele hervadt, tépett Vércsepp szárad, ahol a bakó Lába tegnap rálépett.   A tetőkön szürke köd ül A nap mintha csak döcögne Félve lessük ajtók mögül, Mikor áll meg vért köhögve.

  Mögöttetek a titkok titka lappang  És akit el nem érek soha, az a barát Itt szemben állok most az árnyékommal  És az is sápadt, az is halovány.   Lábam alatt az utca pora reszket, De előttem ti némán álltatok Némán, titkosan, mint ősáldozáskor  A piros arcú bölcs  nagy papok.   S én úgy, mintha panoráma-ajtón Kukucskál be a kandi, kis gyerek, Úgy vágyom látni, mit, mit rejtetek?   Aztán egyszer én is csak elalszom. S úgy emlékszem rátok elmerengve Mint két lecsukódott halottszemre.