Mint a vándor

 

Ki messze csillagokba révedt

Szemekkel járt és utat

Évet, világot elfeledte.

Ki messze csillagokba révedt.

S egyszerre rémült döbbenettel

Ébredt éjféli vak sötétre

Úgy riadtan iszonyú csendben

Szegény elárvult önmagára.

 

Szeme messze, csillagokba révedt

Sötéten, mint ki éjszakába téved

gyötörte száz kérdés, kétség és miért,

míg mindenektől ,messze menne.

 

Állt, a vándor, éjszakába tévedt

egyre messzeségbe mélyedt

szemével nézte, űzte a sötétet

ím lassan minden távol közeledett.

 

Uttalan, néma, vak sötétben

megállt, mégis útra térten,

érezte, hogy minden céltalan

mégis mindennek célja van.

 

Mert titkos erők csendszála

feszűt föléje , ki állott idelenn

ezüst hárfán, halkan dalba kezd

Isten ujja intett feléje az égen. 

 

.