Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Úgy  néha-néha,  tavaszi  időn Estefelé  midőn  az  alkony  int Előveszek  egy  régi   mandolint. Porlepte  hurjat halkan pengetem Az  éjszakába  lopva  így  török  be, Hogy  ott  maradjak  némán,  mindörökre .És  nem  jön  senki,  senki  el  velem Az  örök-éljes  föld  úgy  döng  alattam  ,Tavaszi  éjre  egyedül  m aradtam  A  csillagerdő  csöndes  m int  a  sír   Az  éjszakában  csak  a  mandolin  peng ,S  valaki  halkan,fájón  zokog  itt  lent.

 Miért nem vagy az akire vágytam    mint rózsas tavaszi hajnalan hoszinu almok hosere abrandos edes sejtelemmel vagyik egyfiatal lány? Mert nem vagy az akire vartam ugy mint itt az izzo nyar tüzcsokos fórró ejszakakon párjara szomjas oleléssel egy szép asszony vár? Miért nem vagy az,akinek a lelke fenn szárnyal tiszta ormokon s kit ott lathatnek hol az ember a fold poratol megtisztulva az Istenseggel mar rokon? Mert nem vagy az ,kinek szerelme szive melyeben ugy pihen mint draga gyongy a kagylojaban az eletevel osszeforrva tengerfeneken oda lenn? mert nem vagy az ,akit szeretni ugy tudnek ,mint meg senkit sem hogy te lennel az imadsagom\ bunom,balvanyom,mindenem miert nem vagy az?Miert nem vagy az 

  Szeretném,  ha  végkép  csuda  véletlenkor ordogi  dallá  forrna  angyal  szavam. Amit  illanó  perc  soha  el  nem  födne Kietlen  közönnyel  vak  bizonytalan .Szeretném,  ha  lantom  mélakedvű  húrján Sok,  sok  rím  foganna  örök  életűl ,Melytől,  mint  a  vándor  esthangok  zenéjén ,Aki  egyszer  hallja,  álomra  hévül .Szeretném,  ha  játszi,  halk  melódiámbó lSzétvinnének  tarka,  vidám  hangokat Mint  amikor  bennem  csóktól  csókrafeslőn Kedélyem  virága  szirmot  bontogat .Aztán  ne  feledné  pár  hét  alatt  senki ,Mint  a  többi  termett pajkos  muzsikát ,De  megejtő  loppal  inkább  sorra  szállna Mind csak több, meg több bús dacos szivén át .S a hir szárnyán szállna lelkem szerte szórva .Ahol  rózsaszínű  tavasz  nem  terem  .Csak  fonhassak neked halhatatlan  hiamuszt Pazar  diadémül  dicső  szerelem !

  Fulladás- sóhaj, keserves ájulat vékony penge él recsegtet bordát a vér alvadt a hörgés átsuhant mocsok bűzlik, jelzi fontosságukat. Bársony csók kering fehér ajkamon kalász sárga fészek dala alkalom hullámos álmok pehely biztatáson fény surran az éjben, betakargatom. Fulladás a bársony pillanaton, piros csókot szél ringat csontajkon s fény surran ,a megrepedt ablakon. Sem én se te -minden csak alkalom szél-csíkok közt roskadva s könnyedén botolnak és táncolnak lépteink.

  Szellemek a szívben, de a szemen tisztaság világosság - merre lehet keresni, szöges drótos, lakásom hogy megszűnjön e fojtó alkalom. Ki vetett fekete hálót felettem miért csak kalitka védi testemet? Asszonyi fészek fajdalmán születtem, gyermekként, tündérkert nevelt fel. Az ég és a tündérkert elhagyott, ha kérdezek türelmetlen válaszok, egyre ritkábban hidegebben néznek kiábrándítóan nézik szenvedésem De jó volna ha visszamehetnék rozoga testemet ne kalitka kerítse boldogság ölébe nyeregbe kapva gyógyítsanak újra emberi módra. Csak titkos sötétség, csodátlan rések mindenhol hang nélküliek egyforma sötét, sarjadó sötétség terméketlenül bolyong a semmibe.

  Táncosnő  akartam lenni- végzetes, szerelmes szenvedéllyel elejtsem ifjú testem s lelkem éji érzelmét eltáncoljam a színpadon kecsesen. De más lettem : fergeteges idők sötét sodrában, fehér falak között kerestem az élet biztonságos arcát csókjaimmal, nevetésed igéző titkát. Sok magammal úsztam titkok vizén szívem szivacsként szívta belém, hatalmasra nőtt, aránytalanná lett, de szerelmes  kézzel intettem neked. Míg kezem turkált  vér és hús felett fejem lüktetett akár a sárkány szíve feltűntél, s az orvostan tudományán átragyogtál nevetve mintegy bálvány. Mert nemcsak ott vártalak tégedet minden Kor s ember álmai távlatán feltűnsz most is bús évek ajánlatán átragyogsz  most is arcod mosolyán.

 Csodálatos a vers amit írok, a világra tollamból az igazság drága tüze lángol ragyogó értelmet kaptam Tőled apám s nincs a földön más érték amire vágyok.   Becézgettem életemben férfi testeket megcsodáltam a telet, tavaszt, nyarat, szétnyíltak mindenütt előttem a falak de vajon, hol találom meg, mik elhulltak.   Csillogó kirakatok vonzanak, s puha kesztyűk, bundák, kövér csekken állók sok nullával: ez hát a boldogság maga.   s csodálkozom: nekem, ki többet érek földnek száz királya, sem érhetne elémbe nekem még sem jut egy kis szerencse.  

 Jegből  dermedt  hét-toronyba zárta  be  a  tél a lelkem .Vartam ,vartam szívszorongva ,m i n d e n  tiizem  kileheltem. Még egy kicsi kileső ablakocskat sem hagyott Sohsem  láttam  a  napot .Mit  eszelt ki a kegyetlen hogy  a  tavaszt  ne  feledjem :jégvirágot  faragott !S oh, én  balga, elfeledtem a rabságot,  haragot :dideregve száz napesten mindig  arra vártam,  lestem hogy formal egy uj alakot.

 A élet: léghajó. Hahó, hahó!Mily vígan indul!a ballon teli. A levegőt büszkén szeldeli! Remény feszíti: vágy, erő, öröm ,most indul át a ködön: a jövőn A köd aranyköd, a felleg csipke-hab a villám villany: lássa, hol halad A szél, az orkán szárnya : ragad,repit  hogy befussuk az álmok tereit. Hahó, hahó!Repüli csak, repülj, könyű léghajó! Repülj, repülj !Mié ez ? Már lassúdik ? Csak nem fáradt el talán ily hamar ? Csak most indultunk, hol van még a cél ? Hát nem látjuk meg aranykapuit  Fogy, szivárog a vágy, erő, öröm mi hajtja át a fellegen, ködön ?. Hahó, hahó!Libbenj hát tovább lomha léghajó Már sülyedünk  Lehúz a gondola ! Gyönyörök, bűnök : végzetes teher ! Kiszórni mindent, mindent, hogyha kell! Hahó, hahó! Megállj, megállj, sülyedő léghajó! Kiszórunk mindent: bor, csók,  mámorok aranyterhét, az ágy és az  az asztal bódító, nehéz, vad gyönyöreit! Kiszórtunk mindent... semmi sem segít? Hahó, hahó! Hát mégis sülyedsz, hitvány léghajó ? Sülyedünk, pedig hogy kapaszkodunk! Kis bárán

Az  ő  komor,  kemény  aszkéta-szája sosem  mosolygott  víg,  piros  szerelmet árnyékait  gondterhelt  homlokának nem  hessegette  asszony s  drága gyermek .Még  a  halál  is  meddig  elkerülte! Magánosságát  hogy  nagyobbra  mérje s  árván  maradjon,  mikor  pár  barátja előtte  lassan  sorra  sírba  tértek. Ám  meg  nem  törte,  bárhogy  is  gyötörte kemény  csapással  sorsa  súlyos  ökle. sarkcsillagként  tündöklött  fenn  a  fénye s  ragyog  ma  is,  magában  és  örökre. Művészet  s  munka  volt    élete  kincse, míg  elpihent  égtől  megáldott  karja.  Dicsérni  őt  méltó  szó  nem  kerülhet a  sírra,  mely  most  csontjait  takarja 

 Kerüljed mosolyom, ujjaid lágy kékjét Arcom összhangjába nem simíthatod Fájdalom faragta fekete zenéjét Eltorzul kezedtől, ha megbolygatod.