Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját  Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis.Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat, S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.  

 Piros  tüzek  hánynak  kéklő  hegyen. Piros  tüzek  hánynak  fáradt  szivemben .Ezüstlisztet  szitál  a  csendes  éj,  hogy Fehér  álomcipóm  legyen. Jobb  visszaélni  most  elhunyt  mesét ,Mint  játék-ostorul  tüzekre  válni A  sárkánytorkú,  feneketlen  űrben S  szögmént  cikázni  szerteszét. Piros  hívság  csak,  mit  a  vágy  izén Halódó  hattyúim  fehér  tavához. Fentről  angyalszemek  kerekre  nyílnak S  jobb  nékem  itt  álmodni,  lenn Jobb.  hogy  ember erőkből  már  kicsalt A  szürke  éj.  Lágyan  mellém lopózik A csend,  hogy  ne  halljak  szívembe-fájó ,Bolond  csűrdöngölő  ricsajt .S  amíg  a  szemfedőt  emelgetem Elszenderült  évek  ravataláról, A  végső  óra  gazdag  filmje  módján Képekbe  perdül  életem.

 Ne várj reám most már nem megyek hozzád nagy jósággal mosolygok feletted sajnállak is talán-egy kicsit szánom tiszta fehér lelkedet kisfiús mosolygós csókjaidat virágzó almafánk emlékeit kerti padunk sok -sok apró titkát Ne várj reám többé nem látsz soha. kusza fürtöm nem hull az öledbe sápadt arcom ,nem bámul be többé közelről a te  mély kék szemedbe.De ha idők múlva valaki kopogtat ablakod üvegén ha meglibben nehéz bársony függönyöd viz csatakos,késő őszi éjen ha fellobban kályhád pislogó parázsa,ha álmodban vad sikoly ,zene zavar meg gondolj reám két szem  téged figyel/

 Jó a földre borulni őszi magányban ziháló fák alatt s tűnt emlékek fölött. Jó emlékezni ezerszer csókolt puha szájára kedvesünknek, ki álmodik azóta forró örömök vánkosán. Jó magunkba néző áhítattal csöngetni szívünk apró harangján, míg fáradt kezünkre hulló aranyként pereg a lomb. Jó visszanézni magános úton csendes séta közben, hogy a boruló bokrok méla sötétjén kinek a múlt-arca néz reánk. Jó egyedül őszi fák alatt magunkba befelé hallgatózni, hogy benn a szívünkben mekkora csend van. Es jó egy szél hordta piros levélért lehajolni a deres földre s forró tenyerünk melegével élesztgetni, mint elmúlt szeretőnk rég kihűlt szívét .

 Mellettem az élet elsiethet csak még egy kívánság teljesedjék szállhassak el mint az őszi felleg.   Köd előttem s utánam árnyék ha a földi formát ledobtam szálljak arra,hol a legszebb láng ég.   Naprendszerek és kóméták utján zuhanhassak hullócsillagokkal míg az éter tisztasága fúj rám.   Aki szennyes gondokkal vesződtem megtisztulok minden égi máglyán s pára ,bárányfelleg lesz belőlem.   Nadir alattam,Zenith felettem s tengereknek tükrén,némán nézem merre menjek,ha már eddig jöttem?   Homokba fulladt szép oázisok esőt epednek ,amerre szállok de én maradok föd ,homály ,titok.   Mert én bárányfellegként kerengek s égi utam kincseit cipelve hazaszállok,hol mar elfeledtek.   Egyszer csak tavaszt ver az év szíve s de szép lesz akkor anyámnak kertjén májusi záporként hullani le.

 Ez  már a  sors halkult hullámverése, mely  elfelejtett minden  dáridót a zátonyokra  bőszen  sohse  támad s a  vészsirálynak  vissza  nem  rikolt. Vihar elől elrejtőzni  igyekszik s  ha  nem  tudja,  elbújni  képes-e magába  száll,  a  mély  örök  csendjébe s kalózoknak  nem  szövetségese. A  kagylóit sorjában  partra  rakja játszik  velük,  tolja  ide,  oda már  bölcs:  az elveszített  nagy csodáért kárpótolja  a  sok apró csoda. Mögötte  ég,  torlódik,  zúg  a  tenger és  visszanéz:  valami  ott rekedt ,aztán  megint kagylók  héját sikálja s elnézi a  szivárványszíneket .Minden  öröm  egy  kissé túlvilági s  minden  bánat de  nagyon emberi ez  már a  sors  halkult  hullámverése amint a  kopár szirteket veri.. ..

 Akármerre is forgatom a szót Értelme egy, sötét s vigasztalan, hogy emberszívben mákony a remény és hogy nagy butaság és hasztalan a hit, melynek egy más világban bizodalma van.   Kihunyó sugarát már a napnak én vissza nem hozom semmi hatalommal. Ha beföd az örök éj s magamra maradok. o, nincsen fény s nincsenek napok, amelyek sugárkövetüket hozzam leküldve felidézhetnénk újra üdvre.   Az élet addig van Amíg kering a vér a szívemben de nincsen a síri veremben s azontúl sem lehet! hogyha a halál egyszer homállyal takarja látó szememet amely a földön olyan sokszor gyönyörét lelte nincsen erő, amely felnyissa azt, újra egy percre!   Óh, azért, aki az emberek között feledhetetlen Pillanatot nem ért, ám kulcsolódjék a keze annak imára a földöntúli üdvökért,   de tudja meg, hogy mindhiába, mindhiába.  

 Mint megkopott rajz ó-francia kártyán az esőn át úgy rémlik fel a város, február este, álomtalan, sáros s a kapu előtt eloltom a lámpám.   Lent száll a füst, a ház, mint régi holt bálvány, strázsál a fojtó ködben állig. A szívem ódon patinája,mállik mállik gondolkodom s benyel a kapubolt.   A háztetőkön sírva fut a víz, azt gondolom, hogy ma magad leszel majd leszel úgy ,mint én vagyok.   Mire gondolsz most?Állok.Este tíz s mint bús fantomok csendben lengnek elsötétedett , ős-régi szép napok.  

 Ma erre járt a Nap Nyomába léptem s a szívem dalolva kitéptem hogy messze vessem áldozatnak. A fák nyöszörögve roskadoznak mert megterhelte őket az élet Hintett rájuk az égbolt kéket, sárgán szökkent beléjük az agyag, vajúdnak, nyögnek sírnak, hörögnek visítva, tompán hangjukat tépi tavaszi orkán, a Nap kacag.   Ma erre járt a Nap. Nyomában jártam Csodát várva keblem kitártam és alázattal lestem szavára mitől süthet oly sárgán? És izzadt és nyögött és zsongott a föld, zúgott, sóhajtott, sípolt, fütyült  vajúdva, nyögve sírva, hörögve, visítva, tompán hörgését hordja tavaszi orkán. S a nagy Nap kacag.     Ma erre járt a Nap Utána szöktem. Zúgó vihar tombol mögöttem, vad vásárzajban vész el a város. Keresem a Napot, aki magános kinek sugarában az életszikrájától minden feléled, pogány imával elébe rogyok kínlódva, nyögve sírva, hörögve visítva, tompán hörgésem borzalma tavaszi orkán, S a nagy Nap zokog.                      

  December délelőtti napsütés. Oly csendes a szoba. A vázaszájban alázatosan kéj szál krizantém búsan haldokol .A kályhában pattogva tűz dobol széles hullámok hátán úszik a meleg. Agyamig kínnal felkapaszkodik a nyári zöldek kacajos csodája, szomszéd fáknak kertembe hajló ága, lobogó ruhám körül apró kis bokrok dísze s a csók! Aranyszín csónak, melyben vágyunk úszott s mely ezer jóval kikötött a szánknál Az ölelések zengő ritmusa. Gyötrően fájó a haláltusa emlékeknek glédába állítása, arcomnak síró, tépelődő mása ,ahogy mered a szemközti tükörbe s csak fut a könny a szívtől a szemig és onnan vissza vég       nélküli., körbe.

 Hiszek én a másvilágban Az örökkévalóságban, S nem bánom a holnapot De boldogság itten élni És szeretni és remélni, S szeretetben végig élni Még sok édes, szép napot.   Nem tudom a lét határán, S oda által, hogy mi vár rám ? Sok pecsétű zár alatt Jaj, de abban nincs kétségem Hogy e földi Mindenségem  Gyermekeim, és a férjem Ölelése itt marad!   S nem tudom bár túlvilági Boldogságom kitalálni Ami vár ott engemet De azt tudom, s váltig érzem Hogy nekem nem kell az Ég sem A mennybeli üdvösség sem Ha ott nincsen szeretet!

 Miért van az, hogy olykor, a Tagadás éjszakája borul rá leikünkre  és beárnyékozza hangulatunkat s kedélyünk reggel még frissen nyílt bimbóit elhervasztja, mint a virágot őszi éjjelek dere? Miért van ez? mondjátok hogy amiben még tegnap gyermeteg örömmel hinni tudtunk  mert jól esett,lelkeinke a dolgok bölcs rendjében való megnyugvás szent kényelmével elbecézni mára már megtagadjuk. S nem tudni miért, nem tudni hogyan, de úgy érezzük, sokszor öntudatlan is hogy hazugság minden, minden körülöttünk és ami van, ám az sincs valójában s maga a Lét is egy nagy Tagadás. Tagadása a nem-létnek, Halálnak ami pedig van, mindenek felett, mert múlhatatlan, örök és igaz ezt eltagadni nincsen is erőnk de a többit, mi van ezenkívül szerelmet, vágyat, csókot, ifjúságot örömöt, dalt, mámoros éjszakákat háborúk rémét, sírást, könnyeket, hajdani hajnali víg cimborákat tücsökzenés júliusi éjeket hamvazószerdák "mea culpá-it víg farsangokat, sovány, bús böjtöket az első dalt, mit kedvesünk dalolt mind

 Lármás, vásári kultúra, acélcsodák s a trónra gőggel felkapaszkodott anyag amik ma zsákmányolni hajlanak munkáskuckót s magasba nyúló palotát.   Csak pénz, a mohó habzsolás, a nyereség, haszon mozdít meg agyat, öklöt, tenyeret s a robotos, vagy dáridózó emberek már nem kívánnak színt, sem dallamot, mesét.   Én nem tudok, mint ők, birkózni, győzni silány koncért, gázoljanak le, mégis az leszek, ki az oltárt végig őrzi.   S ha sárba hull majd ez az emberöltő, talán kimondják rólam a jövőben ő más volt köztük, más, valaki, költő.

 Távol vagyok tetőled és ülök egyedül A tűz mellett s idézem rossz sorsom keserűn Úgy tűnik, mintha már is öreg volnék nagyon A tél hava fejemen s Te holt vagy, angyalom.   Emlékek lepkeraja a lelkemre repül S ezer régvolt semmiség a múltból felmerül Ráver jeges ujjával a szél az ablakomra Míg lelkem édes gondban a mese szálát fonja .   S akkor sűrű ködökből, ím, kiválsz hirtelen Könnyes szemed ragyog és ujjaid hidegen S a két karod nyakamon sokáig ott hagyod És mintha szólna szád is, de kél csak sóhajod.   És én magamhoz vonlak szépséges kedvesül És árva életünk így csókokban egyesül Feledjem, hogyan szálltál újra ködként el Öreg leszek és árva tán nem is leszek.

  Ha  itt  lenne,  arany  kalitkában  tartanám cirógatnám,  mint  cirógatna  Anyám Mint  rügy  a  vízzel  beszélnék  vele mondanám,  de  bársonyos a  keze. Kérném,  ruhája  ővét  oldja  meg és  megcsókolnám  amikor  nevet, Mellére  tenném  gyáván  homlokom és  kérném,  kérném,  megkérném  nagyon.

  Zöld színű pázsitját,a rét mint selyem szőnyegek kínálja felénk.Ezernyi margarét nevet ránk a fűből  kiválva. Érettük omlik,csurog a Nap szívünkre hull csak minden illat a kis domb minket hívogat s a virágok,amik kinyíltak. Miénk csak a friss levegő Minden,a föld a lebegő madár,a messzi ég azért  hív. Minden érettük van ma itt s ha ajkam most csókot szakít ajkadról,itt minden megérzi.

 Elhangzott  a  nóta,  üresek  a  fészkek ,Csendesebbek  már  a  szárnyas  zenészek. Szíuből  felzengő  énekszó  nem  fakad ,Csak  nagyon  halkan  dalol  a  kis  patak .A z  erdő  vidám  zöldje  már  e lv e s z e tt :Oly  sötét — komoly,  szomorú  lombja  lett .A  szellő  sóhajtva  suttog  valaholL ehullt  a  virág  ákácról,  jázminról .Lehullott  .  .  .  mint  egy  hófehér  álom ,Szétfo szlo tt  ábránd:  seholsem  találom. Virágok  nyílnak  még.  Nem  a  kis  ibolyák .Nem  ők  m á r :  büszke,  pompázó  nyár-virág. Felettük  valami  fáradt,  könnyes  csend .Rájuk  szállt,  s  kelyhükön  lassan  elpihent .Elnézem,  s  hogyha  hull  egy  virágszirom  :A z  elmúlt  tavaszt  vele  visszasírom

  Mély  csöndesség  és  lomha  árnyak egymásután  sötéten  szállnak hangulatomra  rátalálnak .                      .Lelkem  fekete  habok  mossák  titokzatos  titokzatosság  medrét  mélyen  szívem be  ássa ,hogy  tükrén  tán  a   misztikum misztikumát  nehogy  meglássa. Alom  karok  ringatnak  lágyan fehér  múlandóság  az  ágyam ,a  távol  azúrjába  nézek felettem   felleg  s z á ll:  az  élet .Láthatatlan  lomha  nagy  árnyak az  évek  szállnak,  szállnak,  szállnak

 Csendre vártál? Hát most hallgatunk Várjuk, hogy Keletről újra mit sodorsz Nem beszélsz? Jósolni sem akarsz ? Tán nagyon ijeszt a Cassandra-sors.   Beszélj! Mondd, igaz-e, hogy A vén Föld néha fölnevet És igaz-e, hogy a semmiségbe Hullat néha könnyeket?   Igaz-e, hogy élted sok-sok szakában Halálra ébredtek az álmodók Hogy néha vért izzad itt az ember És hogy sokszor részegebb a csók?    Igaz-e, hogy néha szól az ének S máskor némaságra kárhozunk, Igaz-e, hogy vérben s lomha füstben Néha szent áldozatot is hozunk?   Igaz-e, hogy néha letéped rőt szakállad S ilyenkor végtelenség pajkos gyermeke, Mindent újra kezdesz ? Öreg Cassandra, ráncos, vén Idő, igaz-e?! 

  Öngyilkos  lett  a  Nap Láttam  tegnap  este Felállt  a  magas  hegy  ormára  ott Felhő  palástját  a  szemére  húzta S  reszkető  kezében  gyilok  villogott. Körül  a  tájon  az  alkonyatban  Suhant  suhant  ezernyi  rém  Midőn  a  gyilkot  szívébe  döfte  S  véresen  elterült  a  hegy  tetején. .Az  alkonyégre  fellövellt  a  vére  S  felhő  palástja  csillog  véresen  Vihogás,  kacagás,  a  rémek  hadában  Istenem,  hajnal  mikor  jon el.

  A nagy, hullámos búzatenger Tele van dalos szerelemmel Ezeréves melódiákkal Ős ugarok nagy, érző lelke Beszédes hite, láng szerelme Karolják egymást a virággal. Kék ég alatt, szárnya kitárva dalol a róna poétája S a nap aranysugárba vonja Ég mindenütt a dal varázsa S belepirul a hallgatásba Vándorfelhők fehér korongja. Ős ritmusoknak lágy csengése Magasra szálló büszkesége Ott lobog a pacsirtád ajkán Mintha keleti rengetegből Valahonnan, őrtüzek mellől Szállna ide egy síró dallam. Nem érti meg azt az avatatlan Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra, Hogy amerre ez a dal elszáll Szomorúan szép mi van abban Hallgatni a pacsirtaszóra Hogy amerre ez a dal elszáll Miért szebb az ég, a föld , a fűszál A pillangós ,virágos róna.

 A  télvert  kertbe  néha  kimegyek. A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek A  levéltelen  ágak  közt  benéztek  Kíváncsian  a  hósapkás  hegyek. .A  lomb  lehullott,  üresek  a  fészkek ,Lakóik  elszállottak  szerteszéjjel .Bús,  ólmos  szárnyán  korán  jő  az  é jjel; A  nyári  álmodások  elenyésztek .Bús,  ólmos  szárnyán  korán  jő  az  éjjel:  Téldermedés  a  termőkedvű  nyárra .És  jégvirág  virágzik  hajnaltájra Az  ablaktáblán  játékos  szeszéllyel. Teldermedes a termokedvu nyarra Csak a szel suvit,de csendesek a kertek A zengolelku szep idok leheltek De nem haltak meg ,alszanak a kertek Nagy ho fekudt a hallgato hatarra s a ho alatt a rog a tavaszt varja.

 A  feltámadás  ujjongását  hallom   Téged  dicsőít  völgy,  halom, fa,  virág,  élő  és  halott Téged  dicsőít  dalom,kitől  a  megváltás  érkezett.  Most  az  ellenség  legyen  barát,ma  találkozzanak  a  bujdosók, ma  zengjen  az  ének  buzgó  ajkakon ; s  kikért  O  szenvedett  kínhalált, fogjanak  testvérkezetaz  emberek

Májusban  lehullott  egy  kis  sárga  levél, lde-oda  kergette  és  fújta  a  szél Neki  csak játék  volt  ez  a  bús  lombhullás Csak kegyetlen, gonosz tréfa és semmi más Neki  nem  sír,  zokog,  panaszol, Ő  nem  érti  azt,  mit  a  haraszt  dalol. A  lomb  zöld,  majd  sárgái  és  meghal, őszies,  fájdalmas  halkuló  gyász-dal. Már  májusban  lehullt  a  kis  sárga  levél. Elhervad,  fonnyad,  már  alig  él. Ott  fenni  az  akácok  még  csak  rügyeznek S  ő  már  az  őszé,  az  enyészeté  lett. A  szél  nevetve  fújja  el  a  föld fölött Es  bús  a  panasz,  mi  rebeg  a  fák  között Mert  májusban  lehullt  egy  sárga  kis  levél. Haldoklótt.  Még ekkor is csak kergette a szel.  

 Itt állok langy tavasznak kikeletén, mellemből szállnak üres sóhajok sebzett testem már nem az enyém de magamból magammá tudom. A kényszerből tapadó érzelmek mik rám ragadtak lazán meztelen, lombosodnak a tavasszal egy vég s mi elszáradt, hozzám sosem ér. Méreg gyűrődik homlokomra, idegen, hogy saját érzésem nem ismerem, hogy vérző szívemben a tavaszi szél üresen bolyong színtelen kívül-belül. S ha öröm fog el jöttödre kedvesem, egymagamban babrálok szívemmel szomjas kacajom egy vad égre kiáltás a felfakadó csókoknak üdítő kifakadás. S mint szelíd arája a megmentésnek, virulnak arcomon rózsás kikeletek, természet osztotta búja nevetéssel körül rajongom tested újjá ébredéssel.

 Ha  idegen:  elnézheted Mosolyogj,  ha  hajlong  neked Ha  meglopkod,  lengyelkedik Hadd  faljon,  míg  neked  telik  Ha  hazudik:  békén  hallgass, Tűrd,  ha  szolga,  tűrd, ha aljas; Ha  gyaláz,  ha  vesztedre  les Légy  nagylelkű,  lovag,  nemes De  ha  tied,  de  ha  véred: Üsd,  csak  üsd,  ha  csúfon éred; Ha  hajlong,  ha  csunyan  terped Legyen  szived  rá,  hogy  verjed Ne  légy  tűrő,  se  irgalmas Verd,  ha  hazug, irtsd,  ha aljas Ha  fájsz,  fájjon  ő  is  szinte .Legyen  vert  és  űzött,  mint  te Keze  kérges,  válla  véres hasonlitson testverehez

 Tükör  előttem,  magamat  nézem Ki  vagy  Te?  Ismered?  Ismerem?Álmodtam  egyszer  lélek-indulásról Messzire  szálló, dacos  és  büszke mindent akarásról Gőgben  ébredtem.  Tervekben  éltem Hitben  pihenő,  örökké  váró Bús  szemeimmel Álmokat  hivó  nyár-meleg  táncot, Daloson  ébredő  nagy  lélek-lángot Szívesen  néztem Tükör  előttem,  magamat  nézem Ki  vagy  Te?  Ismered?  Ismerem? Ma  simára  kopott  utakra  lépek S  hazug  célokkal,  hazug  csillogással Én  Valaki  leszek! Hiába  intsz  rám  sápadt  gúnnyal Halványra  meredt  tükör-arccal Én  elindultam!Csak  Uram  Isten,  jaj  meg  ne  engedd Hogy  színeket   vesztő  évek  múltán A  tükörbe  még  belenézzek. Nincs  még  késő,  ha  visszatérnék Követ-dobón,  hangosan,  gúnnyal Szívemet  ütnék. S én  mennék  csőndben,  száz álom  közé Egyszerűn,  tisztán  s  lehetnék  talán Valakié.

  Én  néha  mindent  odaadnék Csillogást,  fényt . terveket,  munkát .Szerteszórnám  az  őszi  ködbe a  nyári  rétek  kékvirágját Én  néha  mindent  odaadnék, és  lennék  a  csendes,  halvány  asszonyod.  Te  könnyes  szemembe,  ki  tudja,  tán be  tudnád  lopni  a  mosolyt. Én  néha  mindent,  mindent  odaadnék! Elmennék  messze,  hegyeken  túlra ,ahol  Te  élsz...  Ahogy  Te  akarod :fehérszíű  szívvel,  semmitse  bánva. De  sorsommal  már  minden  összeforrt! Nen  engednek  a  fekete  rögök ,néhány  régi  bútor  a  szobáinkban ,egy-egy  halkszavú  ismerős   egy  kopott  sírkő  a  temetőben ,egy  falusi  harang  bus  szava ,rám váró  kisgyermek  tekintet s  vetések  érett  sugara.. En  néha  mindent  odaadnék ,de  nem  engednek  az  erdélyi  rögök .Ez  itt  az  én  bús,  szulohazam  és  mindegyik  könnye:  ismerős

  Hűs gyöngysorok telt fénye, ékkövek szikrázó éneke Virágok szivárványos lírája csöngetett Szívemen már ezer dalt, át, ezer Csodálkozó, vagy szomjas, halk síráson. Takard be a szemem lágy kézzel, Hogy ne lásson gyöngyöt, virágot, ékkövet kívüled.   Így jó. Kettőnk bezárt egésze a világ most S már záporazhat ránk messzi világok Minden csodája, ezer ragyogása Puha pelyhű fészkébe kábít el Minden beteltsége,szépsége, midőn  Minden színt, hangot, kincset, ragyogást Körénk-karol egy behunyt szemü csók.

  Mig a földön álmodozó emberek élnek Mindig lesz síratója a hervadva hulló őszi-levélnek.   Mig a lelkek himes ábrándokat szőnek,  mindig lesz halotthasonmás sápadt rokona a szomorú ősznek.   Mig a szív csókra, szerelemre vágyik mindig lesz szem melyen ősszel a mosoly, könnyé válik.   Mig a földön álmodozó emberek élnek mindig lesz siratója a hervadva hulló öszi levélnek.   De ha egyszer örök lesz az öröm s a szíveknek nem lesz sírnivalója  nem lesz kire sárga avar-ruhát próbáljon a halál szabója.                                                                                                                                              .                                                                           Mig a földön álmodozó emberek élnek Mindig lesz síratója a hervadva hulló őszi-levélnek.   Mig a lelkek himes ábrándokat szőnek,  mindig lesz halotthasonmás sápadt rokona a szomorú ősznek.   Mig a szív csókra, szerelemre vágyik mindig lesz szem melyen ősszel a mosoly, könnyé vál

 Hüs  gyöngysorok  telt  fénye,  ékkövek  szikrázó  éneke ,Virágok  szivárványos  lírája  csöngetett Szivemen  már  ezer  dalt,  át,  ezer Csodálkozó,  vagy  szomjas,  halk  síráson Takard  be  a  szemem  lágy  kézzel ,Hogy  ne  lásson Gyöngyöt,  virágot,  ékkövet  —  kívüled Igy  jó. Kettőnk  bezárt  egésze  a  világ  most S  már  záporazhat  ránk  messzi  világok Minden  csodája,  ezer  ragyogása  Puha  pelyhü  fészkébe  zsongit  el Minden  beteltség  szépsége,  midőn Minden  szint,  hangot,  kincset,  ragyogást Körénk-karol  egy  behunyt szemü  csók.

 .Emlékezés, halk szavú fuvolám, Jer, hadd merengjek rajtad bús zenész, én Letűnt idők könnyfátylas távolán Az ifjúság halott dalait idézvén.   Hadd sírjon reszketőn az árva szólam Unottan, mint a koldus éneke Mely elferdül banális, méla módban Nincs lüktető, vad, lázas élete.   O szerelem, százszínű zenekar! Te másképp tudtad hajdan ezt a dalt Mikor zenédtől volt a szívem részeg.   De harsány ritmusod már elenyészett Az alkonyest árnyával betakar Kezem kiejti álmosan a fuvolát

Ne  szólj  most,  ne  zavard  a  csönd  vizét Melyen  az  ábránd  holdja  önti  szét Ezüstös,  hűvös  fátyolát  Ne  szólj  most!  Engedd  csak,  hogy  nézzelek   A  vágyam  részegülten  ténfereg, A  misztikus,  nagy  csöndben  látva-lát. Felkúszik  hosszan  omló,  rőt  zakodon Homlokon  csókol,  megpihen  a  szádon majd vallaidra, csipoidre teved  a  megszólalsz,  megtorpan  és  leszédül Mint  holdkóros  a  templom  ereszérül Ha  megriasztják  s  hirtelen  felébred 

 Alázatos, szelíd kezemmel eltakarom az arcom, A vágybarázdákat, bánatbarázdákat Senkinek többet nem mutatom.   Bátortalan, szelíd kezemmel leszorítom a számat S elvérző messzi akarással Kényszerítem a hallgatásra.   Tövén, ugyan egy életérnek pergettünk tenger beszédet, Már nincs mit mondjon, én,nincs mit mondjak Szorítom szívem, szelíd kezemmel.    

Elég egy mosoly Egy meleg kézszorítás Egy szál virág sokszor nem is kell más. Vagy néhány biztató szó Egy tekintet, Egy kis megértés, meg egy kis szeretet. Egy új reménysugár küzdelmünkben S máris kisüt a nap szívünkben Hiszen olyan kevés kell nekünk Hogy vígan kacagjon a lelkünk!

 Azt  kiszed,  hogy  igaz  szerelem  volt ? Azt  hiszem,  csak  rövid  őrület   .  .  .De  hogy  mi  volt És  mi  akart  lenni  .Mi  nem  fogjuk  tudni  úgy   lehet .Azur  parton  átélt  álom  volt  csak ,Fehér,  szálló  madaiak  hozták,  mint Szomorú  dalt  messzi  más  hazából ,Más  tengerek  kék  habjaira  Szomorít  dal,  a  matrózok  hozták Boston,Neiv-Port,New-York  babilonbol l.Hattyúdal,  mit  gyakran  énekelnek Halászok,  ha  kievez  a  bárka  .És  többé  már  vissza  nem  is  térnek. Triolettnek  szomorít  refrénje ,Mellyel  hajdan  egy  svéd  trubadur Szőke  démon  szerelmét  koldulta Ott,  hol  fehér  a  fjordoknak  széle.   .  .Álom  volt  csak  .Vers  .Melódia  .  .  .Melyet  nem  daloltak  soha,  úgy  lehet ...Azt  hiszed,  hogy  igaz  szerelem  volt  ?Azt  hiszem,  csak  rövid  őrulet

 Ne  kívánjad  soha,  hogy  egy  bűvös  álom Leszálljon  a  földre,  s  valósággá  válion Ne  kívánjad.  Mert  ha  idehull  a  földre ,Megtörik  a  varázs,  s  szét foszlik  örökre .Akár  a  lepkét,  a  virágok  vándorát Ne  fogd  meg:  újaddal  letörlőd  szinpáráit .Ha  aztán  megfakult  szárnnyal  tovalebben,  Keserűn  kérdezed:  mert  is  láttad  szebben. .Ilyen  minden  álom.  Távolról  csodáljad .Örvendj,  ha  futólag  érinti  pilládat \.S  örvendj,  ha  azután  tovaszállni  látod .Eszményi,  csodaszép  igy  marad  csak  álmod \ Le-lehajlik  hozzád,  talvilági  szépen :Örök  hajnalcsillag  vágytelt  messzeségben

 Minálunk  későn  nyílik  az  akác ,mikor  virágja  máshol  már  halott s  a  nyári  szellő  perzselő  hulláma elvitt  magával  már  minden  illatot ;öreg  akácfánk  akkor  bontogatja a  forró  napban  fehér  álmait, a  mi  akácunk  akkor  rakosgatja fürtökkel  tele  kopasz  ágait. Minői unk  későn  nyílik  az  akác ,a  méhek  akkor  dongják  csak  körül ,mikor  már  minden  tavaszi  virágon a  lankasztó  nap  meleg  csókja  ül; mikor  szívünkben  tovaszálló  álmok ,tűnő  remények  bánata  honol ,búcsúként  marad  nekünk  utoljára ez  az  illatos mennyasszonycsokor/

  Halott mezőn bolyongunk csendben Vágyunk, lehet tavaszra vár még Hópelyhek hullnak zizegve csengve lépek melletted mint az árnyék.   Lelkemben csönd van, érzem, érzem Közöttünk híd belőle lesz-e? Hallgatok. Fehér utunkat nézem mely ködbe vesz messze, messze.   Vágyunk e halott tájhoz hasonló. Vágyunk, tudom: tavaszra vár Már ajkadra vágynék ,de egy holló rebben ijedten a gallyról-kár ,kár.

   Arcom oly zord, olyan vásott, amíg rá nem suhan fénylőn a Te drága mosolygásod.   Szemem fakó, fénytől fáradt, amíg fel nem gyűl a színtől mely a Te szemedből árad.   Ajkam színtelen és bágyadt, amíg belé nem csókolja ajkad a sok bolond vágyat.   Hunyó szívem fel-fellobban friss, erős és új ritmusban ha szíved ütemére dobban.   Dalomnak tompa hangjai ha színesednek, benne csengne csengő hangod kis harangjai.   Lényedből áradó hatalmak sodornak hanggal, színnel,fénnyel dús szépséged felé. 

               Mi lesz velem, ha már nem foglak szeretni s mi lesz Veled ha nem kísér majd két szemem ? !Istenem akkor nagyon szomorú lesz az élet, a virágos rét is színtelen, fakó pusztává válik s sziklaerős hitem homokká málik.   Mi lesz velem, ha nem várhatlak holnap Mi lesz, ha nem nekünk dalolnak a percek s ha tovaszállnak a lázak mi lesz, ha meghalnak a vágyak ?     Tikkadt virág éledne így  ha fülledt hőség után Isten áldó keze esőt parancsol a szikkadt földre mint én ha vigasztalan vággyal-tele éjek után tőled jönne levél.                                                                    

  Istenem, milyen szomorú volt ez a szerelem, milyen bús, milyen beszélve-szótalan Én tudtam látod kedves én éreztem  mi nem lehetünk egymásnak semmi sem kis megálló a vad hajszában percnyi csend a zűrzavarban pihenés a keresésben, kis mámor a feledésben.   Pedig,jaj be akartalak magamnak. Társnak, pajtásnak, örök párnak s talán egyszer a gyermekem apjának Milyen sok volt a hallgatás ebben a mi szerelmünkben, és mégis, milyen kevés volt a csend körülöttünk, meg lelkünkben.   Nem lehetünk egymásnak semmi, semmi, csak kortynyi víz a szomjúságban, hűvös szellő a forró nyárban egy kis meleg a hófúvásban      . .

 Ne félj, ha tavaszi esten pattannak feszülő rügyek virágba borulnak fák és fiatal szívek ne félj. Ha mindig egyedül leszel, hívásodra nem jönnek senki sem felel, ne félj.   Ne félj, ha kósza felhővonulások takarják előled a kék eget s ezüstös, szőnyeges házból sivár albérletbe cipeled lelkedet.   Ne félj, ha elbújnak az álmok, a nyár-égen csillag, ha lefut ne félj, ha sikátor-utcák pénzéhes bűne elődbe hull ne félj. Amit magaddal hoztál, hitet vágyat és álmokat nem viszik el. Ez másnak értéktelen, semmi ne félj, ha egyedül kell lenni.   Ne félj, ha ónos eső áradások szívedig zúgnak ne félj !Jót és szépet onnan ki nem mosnak.   Ne félj, a tél majd lekopik a fákról virág kacag rád majd az ágról, éretted is gyümölcsöt hoznak majd a fák s magányodban benne lesz a világ.                                      

 Tudok  követni  egy  szálló  pacsirtát síró  szemmel  és  könnyem  rejteni. Tudok  remegve, reszkető  kezekkel görcsös  csomót  fölfejteni. Tudok  haladni  csöndesen  előre ,nem  nézni  hátra, szót  sem  ejteni arról,  ami  a  semmiségbe  eltűnt. Tudok  élni.  Tudok  felejteni

 A  nő,  ha örvend,  gyakran  könnyet  ejt ,ha  bánata  van  esetleg  nevet ,ha  szerelmet  vallsz,  holnap elfelejt, ha  jársz  utána,  rád  ügyet  sem  vet.  Haja  ma  barna,  holnap  szőke- szín, ha  szőke  viszont,  talán  barna  lesz, ha  csendben  van,  az  neki  szörnyű  kin, de  migrént  kap,  ha  bántja  bármi  nesz ! A tanulsag hogy minden no hamis sőt keresztrejtveny!Miert ?Figyelem Bé ,nejeről mondotta,hogy egy ur ma is, Latja, ezt a keresztet viselem.

  A   nők  fején,  a  ha  megjön  a  tavasz, ott  díszeleg  egy  kis  szépségtapasz, amit  gazdája  féloldalra  csap és  úgy  hívják,  hogy:  divatos  kalap A   férjnek  bár  van,  avagy  nincs  leje ,e  szalmának  neje  feje  helye . . . A  korzón  benne  csábosán ketyeg, akár  a  klassz  kis  szalma-özvegyek .  !Hullámokat  vet,  ahol  elvonul s  a  fess  ficsur,  mint  aki  vizbefull ,mikor  a  végső  szalmaszálba  kap, csak  akkor  látja  hogy  női  kalap.

 Bolyongva az élet ösvényein mindig útban a csillagok felé keresem azt a mélybe rejtett kincset, amely talán nem is az életé.   Keresem az aranynak csillogását melyet tán csak az égnek tüze ad így gyűjtöm lassan illatos csokorba tavasszal s ősszel a virágokat.   Ne gondoljátok, hogy én onnan jöttem ahol örökké illatos a nyár, itt születtem és borús ég alatt megtörik lelkemben a fénysúgár.   Itt születtem, ahol csalóka fényre annál igazabb sötétség felel a szárnyaim törékeny angyalszárnyak ritkán ragadnak az egekbe fel.

 Véletlen szenvedélyek átsuhannak csendesen évek során meg-meg állnak, s telítődnek, lelkünkben.   Vitéz álmok keringőznek a bálterem közepén, a szenvedélyes tánczenében, összebújnak édeskén.   Remegnek a forró álmok ha a testük összeér vérvörös kis szikrák szállnak a bálterem közepén.   O,de régen voltak álmok, lassan feledésben térnek forró álmok,örök átkok elcsüggedő kis ábrándok.   Valamikor ti voltatok, életünknek vezérei, ma csak örök álmok vagytok,szívem ékkövei.