Mgányos séta

 Jó a földre borulni őszi magányban

ziháló fák alatt s tűnt emlékek fölött.

Jó emlékezni ezerszer csókolt puha szájára

kedvesünknek, ki álmodik azóta

forró örömök vánkosán.

Jó magunkba néző áhítattal csöngetni

szívünk apró harangján, míg fáradt kezünkre

hulló aranyként pereg a lomb.

Jó visszanézni magános úton csendes séta

közben, hogy a boruló bokrok méla sötétjén

kinek a múlt-arca néz reánk.

Jó egyedül őszi fák alatt

magunkba befelé hallgatózni,

hogy benn

a szívünkben mekkora csend van.

Es jó egy szél hordta piros levélért lehajolni

a deres földre s forró tenyerünk melegével

élesztgetni, mint elmúlt szeretőnk rég kihűlt

szívét .