Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Tiz  esztendő  tűnt  el  én  szerelmes  párom, hogy  veled  az  élet  rögös  útját járom  Út  röge,  tövise  megsebezte  lábunk,  mégis,  mintha  most  is  oltár  előtt állnánk ,Nem apadt szerelmünk, csak  tisztábban látunk  Erősb  lett  az  érzés,  kevesebb  az  ábránd leomlott  sok  légvár,  amit  akkor  szőttünk est„ma" sokkal  másként  áll  már  mielőttünk! nem  remélünk  tavaszt  lombpusztító  télben, Hem  várjuk  már  jöttét  kincsszóró  tündérnek. , Hem  várunk  napkeltet  sötét  gyászos  éjben, a  mi  reményeink  rövidebbre  érnek nem  félünk  immáron  a  sors  csapásától,  megszoktuk  mi  azt  a tegnaptól, a mától.  Szerető  karoddal  átölelsz  te  engem ,Irt  hintesz  szivemre  vigasztaló  szóval. ,Aztán  odahívod  kis  fiunk,  a  lelkem ,És  az  ő  ajkáról  vigasztalás  szólal Eelkapjuk  ölünkbe,’megcsókoljuk  ketten ,S  megvigasztalódunk  mind  a  ketten  menten . . Benne  tíz  esztendő  minden  szenvedése ,Vesztett  reménysége,  titáni  küzdése  kárpótolva  vagyon.  Ő

Találkoztunk  és  ezzel  vége, egy  pillanat  csak  a  bűvös  varázs, két   fénylő  szempár  összevillant és jött  a  boldog  tűndérálmodás. . Csak  álom  volt,  én  tudtam ,  látod az  óra  hív,  mely  tőlem elszakaszt,  és  elvisz  életemből  mindent a  színt,  a fényt  s  az  ifjú  szép  tavaszt. De jól van így ne  lássa senki szerelmünk  hunyó  hajnal   csillagát mint  végső,  lágy  akkord  úgy  haljon  el a   kéklő légben  káprázaton  át. Megyek,   megyek  s  nem  nézek vissza az   alkony    lassan  homáyba  von, szemembe  búcsúkönny  szívárog s tovább  bolyongok  magános  utamon .  

 Amit  te  akarsz,  én  nem  akarom, hiába  izzik  a  vágy  ajkamon, amit  te  akarsz,  el nem  követem akit  te  akarsz,  azt  nem ölelem ez- az  egy  nem  lesz szeretőm nekem. Hiaba zúgod  a fülem  tele kinek szívemben  van  édes neve azt  nem  sározhatod  be  te  soha az marad  bűntelen,  fehér csoda azon  soha  sem  lesz szárnyad  nyoma. Megölhetsz  minket,  bátran  meghalunk de  hófehér  lesz  a  ravatalunk, fekete  szárnyad miránk  nem  terűl a mi fehér  lelkünk   elmenekül ostobán, gyáván,  de  bűntelenül. Sötét  szárnyú,  nagy,  fekete  madár A   Bün,  mindenhol  a  nyomomba jár. Fekete szárnya suhog  rémesen miatta  nincs  nappalom,  éjjelem ha  soká  így  tart,  mi  lesz  en,  velem? , .

 Emlékeim ha felújulnak s múltam könyvét ha forgatom látom betűit néma búnak sok könnyel írott oldalon.   Sötét betűk, sok hosszú mondat, mely félbe sóhajjal szakadt a könnyeket nem látta senki s nem hall sóhajtásokat.   A lapok közt fakult virágok miket kitűzve hordozók. Öröm, virág ! Irigyelte, ki látott, hogy oly jó volt hozzam az ég.   A fényt, a hírt a világnak adtam az igaz gyöngyöt és hamisat de mind magamnak tartogattam A gyászt, önvádat és a tövist.         

Az én lelkem a felhőkkel rokon, tépett szárnnyal, búsan, borongva jár, várat épít ködös hegyormokon szegény koldus leány.   Arany ruháját néha ráveti incselkedőn a gazdag alkonyat s megcsillannak a felhők szirtjei s a szürke ködfalak.   Meg se pihen, már húzódik tovább a búzatermő, barna föld felett hol a fürtös, fehér tarlóvirág mind neki integet.   Köszönti régi játszótársait a könnyelmű pipacsvirágokat öreg nyárfák beszédes ágai, akiktől úgy elszakadt.   Bolyong, míg egy karcsú rózsát talál a rózsa szirma egyre, egyre hull fölötte halkan, csöndesen megáll és sírva ráborul.