Az én lelkem

Az én lelkem a felhőkkel rokon,

tépett szárnnyal, búsan, borongva jár,

várat épít ködös hegyormokon

szegény koldus leány.

 

Arany ruháját néha ráveti

incselkedőn a gazdag alkonyat

s megcsillannak a felhők szirtjei

s a szürke ködfalak.

 

Meg se pihen, már húzódik tovább

a búzatermő, barna föld felett

hol a fürtös, fehér tarlóvirág

mind neki integet.

 

Köszönti régi játszótársait

a könnyelmű pipacsvirágokat

öreg nyárfák beszédes ágai,

akiktől úgy elszakadt.

 

Bolyong, míg egy karcsú rózsát talál

a rózsa szirma egyre, egyre hull

fölötte halkan, csöndesen megáll

és sírva ráborul.