Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne jöjjetek: az  én  utam már,  régen rég  csak  így  suhan nem  hívok  senkit.  Egy  se lásson, az  én  síromon  egy  se  ásson azokból, kiket  szeretek.  Csak távol ködén keresztül úgy,  mint   vezér - tűz  fénye rezdül felém  hint  a  betűk  szavában csillagként  égve  éjszakámban. Ne  jöjjetek,  ne  hívjatok,csak  írjatok ne jöjjetek,  ne  lássa senki mily  egyedül  keli menni,  menni bolyongni  félvakon  sötéten. A  csend szárnyatlan  vén  lován mely  süketen  halad  az  évek zuhatagos  partja  mögött, kerülve  a  sok  cölöpöt.   .  . . . .   .   

 Ki tudja,  melyik  sirbaszállt  világnak vagyok  én  visszaküldött  gyermeke hogy két szememben  egyre ottt fehérlik száz   ködös  emlék  bárányfellege ? Valamikor  sokat  szenvedtem én   velem  jár a régi bánatok nyoma,                                             hisz két  szememen egyre ott borong még a  régen  kisí rt  könnyek fátyola.            S   hogy szende  voltam egész életemben azt   is  tudom,   hiszen  szememben  ég, ott  izzanak  parázsló  tűzzel  mélyén lelkembe égett,  ősi  noi regék. S   ez  a  futó   láng  is sorsom   emléke osi   szerelemnek  két  szemem   egén amit   örökre  emlékembe  csókolt valamikor  egy  szép  jámbor legény.        .S   ez  a  futó   láng  is bolygóm  emleke osi   szerelemnek  két  szemem   egén amit   örökre  emlékembe  csókolt Valamikor  egy  szép  jámbor legény.  

 Te  még  csak  vársz  és  nem  tudod  miért, ajtaját  szivednek  nyitva  hagyod  vendégként  kopognak,  jönnek,  mennek   s búcsúznak  örökre  pillanatok. Életed  kincsét feltarisznyálva ők  várnak  mindent mosolyra, könnyre  kapzsiságuk  akkor felejtsed, ha  majd  a  tiszta  boldog  óra  jönne. S ha sok  férfi   köztt  egy  ifjú  herceg így szólna hozzád:  jöttem s maradok, fussanak  el  szivedből  a fáradt, halálos  unalmas  pillanatok. És  ha  előkelő  komplimenttel ritka  vendéged  is  elköszönne, aljas-szándékú,  rossz  percek  elől bezárhatod  szivedet  örökre. Eltűnő percek  csillaghullásán néhány  szép  emlék  még  visszaragyog s  koporsó  után  dobott göröngyként zuhognak  rád  a  pillanatok.

 Még  merész  ívben  lendült  át  a  nap a  meglapult  piros  tetők felett, torzítja  még  a  zöld  az  árnyakat amint  sötét  hegyek  közt  ögyeleg. A  tűzkorong  sörényes,  sárga  teste nyomán  pezsdül  a  rét  vad illata hiába  jön   búcsúzni  minden  este a  tűz,  a  szépség  hunyó  csillaga. A  békanyál  búcsút  ezerszer  inthet az  érett  szölöt  csípheti  a dér zörgetheti  a  szél  a  rézkilincset, a  zord  idő  tán  vissza  sose  tér Mégis  pogányoltárom   lomha  lángja egy  hajnalon  kialszik  sisteregve, gonosz  hófergeteg  a  forró  máglya zsarátnokát  széthordja  rendre,  rendre A szüzek gyászdalt zengnek lágy gitáron  ha   elszáll  a  rajongás,  vágy,  öröm mellemett  a  Decembernek  kítárom s   a  büszke  bálványokat  széttöröm.  Zúzmos  szakállal,  fázva   jön   a  tél a  mágneses  zord  észak sarkon  át az  Orion  kelet  kőjében  kél, Mint  dús,  ezüstös  diszü   szárkofág.