Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne jöjjetek: az  én  utam már,  régen rég  csak  így  suhan nem  hívok  senkit.  Egy  se lásson, az  én  síromon  egy  se  ásson azokból, kiket  szeretek.  Csak távol ködén keresztül úgy,  mint   vezér - tűz  fénye rezdül felém  hint  a  betűk  szavában csillagként  égve  éjszakámban. Ne  jöjjetek,  ne  hívjatok,csak  írjatok ne jöjjetek,  ne  lássa senki mily  egyedül  keli menni,  menni bolyongni  félvakon  sötéten. A  csend szárnyatlan  vén  lován mely  süketen  halad  az  évek zuhatagos  partja  mögött, kerülve  a  sok  cölöpöt.   .  . . . .   .   

 Ki tudja,  melyik  sirbaszállt  világnak vagyok  én  visszaküldött  gyermeke hogy két szememben  egyre ottt fehérlik száz   ködös  emlék  bárányfellege ? Valamikor  sokat  szenvedtem én   velem  jár a régi bánatok nyoma,                                             hisz két  szememen egyre ott borong még a  régen  kisí rt  könnyek fátyola.            S   hogy szende  voltam egész életemben azt   is  tudom,   hiszen  szememben  ég, ott  izzanak  parázsló  tűzzel  mélyén lelkembe égett,  ősi  noi regék. S   ez  a  futó   láng  is sorsom   emléke osi   szerelemnek  két  szemem   egén amit...

 Te  még  csak  vársz  és  nem  tudod  miért, ajtaját  szivednek  nyitva  hagyod  vendégként  kopognak,  jönnek,  mennek   s búcsúznak  örökre  pillanatok. Életed  kincsét feltarisznyálva ők  várnak  mindent mosolyra, könnyre  kapzsiságuk  akkor felejtsed, ha  majd  a  tiszta  boldog  óra  jönne. S ha sok  férfi   köztt  egy  ifjú  herceg így szólna hozzád:  jöttem s maradok, fussanak  el  szivedből  a fáradt, halálos  unalmas  pillanatok. És  ha  előkelő  komplimenttel ritka  vendéged  is  elköszönne, aljas-szándékú,  rossz  percek  elől bezárhatod  szivedet  örökre. Eltűnő percek  csillaghullásán néhány  szép  emlék  még  visszaragyog s  koporsó  után  dobott göröngyként zuhognak...

 Még  merész  ívben  lendült  át  a  nap a  meglapult  piros  tetők felett, torzítja  még  a  zöld  az  árnyakat amint  sötét  hegyek  közt  ögyeleg. A  tűzkorong  sörényes,  sárga  teste nyomán  pezsdül  a  rét  vad illata hiába  jön   búcsúzni  minden  este a  tűz,  a  szépség  hunyó  csillaga. A  békanyál  búcsút  ezerszer  inthet az  érett  szölöt  csípheti  a dér zörgetheti  a  szél  a  rézkilincset, a  zord  idő  tán  vissza  sose  tér Mégis  pogányoltárom   lomha  lángja egy  hajnalon  kialszik  sisteregve, gonosz  hófergeteg  a  forró  máglya zsarátnokát  széthordja  rendre,  rendre A szüzek gyászdalt zengnek lágy gitáron  ha  ...