Ötvösmesterség--Wilhelem

Lélek nélküli és sivár volt az éjszaka, mint a vak ember tekintete. Sötétség
és hallgatás ülte meg a várost és a városon) túli hegyeket.
Senki sem tudta hol vannak a csillagok, nem világított a, hó. A zúzmarás
fák és a fagyos levegő éterien finom zenéje helyett ijesztő hallgatás
uralkodott. Rongyos, ónszínű fellegeket cibáltak a magasban a szelek
s a házakból itt-ott kiszűrődő szegényes világosság csakhamar feladta a
reménytelen küzdelmet s beleveszett az egyhangú koromszínű sötétségbe.
Hans Lenker, az öreg udvari ötvösmester, nyugtalanul forgolódott
ágyában.
     A nap szokatlan mozgalmasságának még elevenen élő emlékképei
nem hagyták elaludni. Négy és fél hónapja már, hogy egyetlen fia,
Wolfgang megtért öt évig tartó bujdosásából. Fiatal legényke volt, amikor
röviddel anyja halála után kezébe vette a vándorbotot. Különös,
magánakvaló, elábrándozó legénv, a Flandriából ideszakadt szegény anyja
mása. Mintha nem is az öreg István-templomban keresztelték volna meg.
Gyermeknek számított még, amikor eltanulta a nehéz mesterség minden
fortélyát. Soha nem tévedett a drágakövek megítélésében, a véső, kalapács,
reszelő, olvasztó tégely rövid idő alatt engedelmes szolgái lettek.
Műhelyi munkájában mégis olyan volt, mint egy idegen, messziről jött
vendég. Számára az élet a műhelyem túl kezdődött. Órákig el tudott
nézni egy virágot, öreg könyvekbe temetkezett Órákig el tudott
nézni egy virágot, öreg könyvekbe temetkezett s gitárján soha nem hallott
dallamok születtek.
Elindulásakor Bécs  felé vette útját s az volt a célja, hogy az
öreg Raymond mestert keresi fel, akivel apja együtt legényeskedett a
francia király udvarában. Nem talált rá, vagy nem érezte nála jól magát.
Nyugatról jött utasok mesélték, hogy hajóra szállt s úgy mondta,
Itáliába megy.
ö t évig nem hallott róla semmit. Váratlanul hozta magával egy
agusztusvégi meleg délután.
Megérkezése után két napig semmit sem csinált. Alig szólt valakihez.
Mintha életének gazdagabb hagyta volna a kék ég, a virágok,
a fekete gyémántszemű asszonyok országában s a szegényebbel az onnan
hozott emlékek társalogtak volna szüntelen. Harmadnap kijelentette:
-Dolgozni akarok
Hans Lenker örömtől rogyadozó térdekkel vezette be az egyik raktárba,
ahol a tört arany- és ezüsttárgyak, feldolgozásra váró aranyrudak,
ezüsttömbök s drágakövek állottak. A fiú lélektelenül nézte a
temérdek kincset s nem nyúlt semmihez. Kis idő múlva az egyik zsákocskát
emelte meg.
- Ebben mi van? - kérdezte.
- Ezüstpénz - válaszolt az apja, s készséggel oldotta meg a zsákocska
száját.
--Hadizsákmány, még nagyapád vásárolta valamikor Magyarorszagon
járt zsoldosoktól.
A kiömlő tallérok csengése olyan volt, minit az angyalkacagás. A fiú
felvett egyet közüllk. Tenyerén latolgatta súlyát, megpengette, gyönyörködött
csengésében, majd minden különösebb érdeklődés nélkül elolvasta
rajta a felírást: »Pro Patria et libertate!«
Ilyen ezüst még nem volt a kezében.
- Adja nékem ezeket, apám - mondotta.
- Lázadók pénze, mint pénz semmit sem ér.
-Olvaszd be, csinálj
belőlük valamit, nem is tudom, hogy maradhattak meg, - s csak most
jutott eszébe, hogy kegyvesztett lenne, vagy talán meg is büntetnék, ha
valaki az udvarnál megtudná, hogy lázadók pénzét rejtegeti magánál.
Wolfgang dolgozott. Kitakarította az udvarban álló elhagyott régi
műhelyt, behordta az ezüstöt s a hosszú útról magával hozott ismeretlen
szerszámokat. Azapja zavartan, büszkeséggel és félelemmel vegyesen
kérdezte:
-A tervek, a minták, fiam?
- Azok minidig velem vannak, - felelte rövidem — magam csinálom
őket.
Mire a dér lehullott, behozta első munkáját. zj apja feltette szemüvegét
nézte hol a fiát, hol a művet s mintha valaki mellbe vágta volna,
hosszú ideig nem tudott szóhoz jutni, ötvösmunkának legfeljebb azért
lehetne nevezni, mert ezüstből van, de egyébként? Minden mesterségnek
megvannak  a torvényei ,az ötvösmesterségben ezek nagyon szigorúak.
Az alakot fel kell öltöztetni, virággal, cirádával minél gazdagabban,
dúsabban díszíteni. A szemlélőt kösse le, fárassza ki a sok vonal, csiga,
rózsa, szöglet, felület, fény, szín, csillogás. Mindig találjon a munkán
újat és újat és így soha sem fogja azt megunni. Legyein a mű! minden
részében külön remek, akkor megbocsátható a részletek közötti esetleges
diszharmonia.
De ez? Fiatal, meztelen fiúalak, akiről hiányzik a pásztorkalap, a
csattos cipő és csaknem úgy áll ott, amint az Isten megteremtette. Olyan
egyszerű, szegényes, mintha csak élne. Minden izma összesűrített mozdulat.
Az öle köré tekerőző finom fátyol úgy fogja körül alakját, mint
a hársfák lombját a májusi szél. Elengedni a ruha, a virágok, az ékkövek
adta dísizítési lehetőségeket? Ez nem ötvösmunka - kiabálta keserűen
apjának hosszú, szomorú hallgatása.
A fiú megértette a szótlan bírálatot. Ő sem szólt semmit. Ránézett
apjának ezüstös hajára, öreg, eres kezeire, hajlott hátára s pillanatok
alatt végiggondolta, hogy ez az ember az élet összes csalódásai között
az utolsót, a legnagyobbat szenvedte el.
De nem! Az itáliai évek álmai, az évezredes emlékek csak neki szóló
sugáknai ébresztették művészi vágyait. Ezüstös fejek igenlő bólintása,
bársonyos szemek boldogan büszke csillogása s nehéz mesterversemyek
díjai tették erőssé önbizalmát. Ezek nem tudnak a fiúi engedelm|ességnek
térdet hajtani.
- Isten vele apám - mondta tompán, hosszú, kínos hallgatás után.
Csendesen húzta be az ajtót maga mögött, apja nem is vette észre,
hogy elment. Senki sem tudta hova lett. Egyesek látták az. erdőin, mások
azt beszélitek, hogy isszament Itáliába. Rosszakaratú vénasszonyok
korcsmában! látták dorbézolni. Mindenki tudott róla valamit, de nem
találkozott vele senki.
Ma, ezen a csillogó téli reggelen hirtelen kicsapódik a bolt nehéz
tölgyfaajtaja s két búzavirágdolmányos testőr után' társalkodónője kíséretében
belép a királyno nap szikrázva csillogtatta dús, aranyszőke
haját s farkasbőr bundájából kilátszó nyakán az ékszereket.
Hans Lenker  , amíg legalázatosabban kézcsókra járult, örömmel látta,
hogy a függők, a nyakékek, a mentegombok mind az ő kezemunkái s a
csókra nyújtott kezén élete remekbekészített gyűrűje tündöklik.
- Nincs a világon olyan ötvös, mint én, - remegte a büszkeségtől
gondolata.
A királyi asszony nem először volt vendége a régi boltnak. Azokban
a ritka órákban, amikor a szent Birodalom s nagy családja után
kissé magának élhetett, gyakran felkereste kedvenc ékszeresét. Most
meg, amióta a schönbrunni kastelyCkastély új lakosztályát rendezik be, éppen
gtyakran megtiszteli látogatásával régi bizalmasát.
- Gyümölcsös tálat mutass nekem - szólt az öreghez. - A grófnő
szíves lesz, megkönnyíti a választás nehéz munkáját - mondta kegyesem
mosolyogva.
Hans s léptekkel hozta elő dús raktára minden kincsét.
Volt ott lapos tál díszítéssel vagy anélkül, talpas tálak üvegből, porcelládból,
ezüst, alrany díszítéssel. Volt olyan, amelyik hajót, házikót,
hattyút, másik szekeret, hatalmas rózsát utánzott, egyiknek a táncoló gráciák
alkották a talpát, finom rózsalánccal összefűzve.
A kiralyno t akart. Kutatva vitte körül tekintetét az üveges
szekrényeken. A két csillogó kék szem nézése egyszerre megállott.
Hans lten látta, hogy egy meztelen, fiatal Apollón.
- Talán ez?
- Nem, Felség, ez - mondta zavarában - a fiam munkája. Tévedésből
került ide. Meggondolatlan, fiatal gyermek. -. Többet nem is
mert mondani, hanem kelletlen igyekezettel hozta az ezüst szobrocskát.
- Ezt a velencei üvegtányért szereld fel rík- hallotta zúgó fejjel
s arra már nem is emlékszik, hogyan csókolta meg a csillogó brilliáns
gyűrűs alabástrom királyi kezet.
Az Augusztinusz barátok templomában az óra éjfél utáni kettőt
kongatott, utána csend lett. A kopár faágakról fagyott, jeges hópelyheket
szitált az aiblaktáblákra a szél. Egyszerre hideg lett a sötét szobában.
Most, hogy életének állandó narkotikuma, a munka, áz alkotás, a
siker elhagyták, most döbbent rá, milyen egyedül van, mennyire ma-gára maradt.

 Nagyon hiányzott a régen elköltözött idegen asszony, törékeny,
könnyes arca, csókos, puha, meleg ölelése. Nézését, amelyből a
könnyeken át mindig meseszinu szivarvany,szuletetta fia vitte el magával,
a fiú, aki elment s talán nem is fog többé visszatérni.
Valaki elhaladt az ablakok alatt. Csizmája nyomái ropogott a hó s
lámpásának fénykévéje félkörben sétálta végig a szoba falát. Mint haragjos,
vad vizek árja, új indulatok ömlöttek lelkére.
— Itt hagyott öregen, betegen, engem, mesterét, az apját. Elhagyta
a háfcat, a műhelyt, megcsúfolta a céh tisztes törvényeit. Makacs, önfejű,
lázadó. Nem méltó arra, hogy felemelje a kezemből kihulló szerszámokat.
Mi lesz vele? Mi lesz a bolttal? Évszázadok óta mindígi Vogelsang
az udvari ötvös!
Kint a vakító sötét éjszaka nem adott gyötrődő lelkének feleletet.
— Én nem küldtem el. Azt várja, hogy én menjek utána?
Annak a régi, tavaszi estének emléke besurranó tolvajként észrevétlenül
szállta meg öntudatát. Az orgonabokrok fürtös virágának mézes
illatától részegítően terhes volt a levegő s az ő szíve a reázuhainó rettenetes
fájdalomtól majd megszakadt. Haldokló asszonya alig pihegett már,
mint a sebzett galamb. Szavakra nem futotta lankadó ereje, csak megtört,
nefelejtskék szemei kérdezték aggódva, könyörögve: mi lesz veled?
a fiaddal — a fiunkkal, ha én elmegyek? Lelke izzó fájdalmának lávája
épp úgy, mint most, akkor sem tudott szavakba kitömi. Ügyetlenül, hangtalanul
rándult egyet-egyiet ajka s görcsösen szorította az örökre búcsúzó
asszony hidegülő kezét. Így próbálta ígérni, hogy a gyermeket
nem engedi el soha.
— Én nem küldtem el — kesergett. — Tanítani akartam s ha elindult,
csendesen félreállni az útjából.
—' Üj utak az övéi, — szelídült haragja — azokat én nem ismerem
s ki tudja, talán neki van igaza. A császárnő választott. Az én útamnak
végje. De ha visszajön, Vogelsang marad az udvari ötvös. Nem lesz a
császári kincsesházban, új darab, amit ne Vogelsang-kéz csinált volna.
Messzi, idegen világ drága portékája) csak úgy juthat be oda; ha azt Vogelsaijg
jónak látja.
Csak jöjjön haza. Vájjon merre jár? Mi van vele? Holnap magam
megyek utána, előkerítem a föld alól is. Dolgozzon azt és úgy, amit és
ahogyan akar. De Vogelsang maradjon az udvari ötvös. A fiam — suttogta
s a meleg könny igazgyöngye öntötte el szemét.
Fáradtan, megbékélve dőlt le a gyűrött párnákra. A félálom csendes
zsongása játékos jóakarattal kevert össze agyában mindent, örömet,
haragot, fájdalmat, büszkeséget, emlékeket, terveket. Békét hirdetett a
csend s nyugodalmat a sötétség. Aludt is már, amikor valaki halkan megkocogtatta
a sötét ablakot. Riadalom nélkül emelte fel fejét s még az
édes álom szent részegségében felkelt s csoszogó, lassú léptekkel elindult,
hogy beengedje hazatért fiát.


. . . S azon az éjszakán megtört a tél ereje. Bolondos szelek születtek
a levegőiben, messze, idegen tájakra űzték a rongyos, ónszínű fellegeket.
A magasban hangos gágogással húztak a vadludak. Távol, Pannónia árva
földjén csattogva verte össze fogát az éhfarkas. Lompos farkát behúzva
kotródott a rengeteg erdők felé. Bujdosó szegénylegények sűrű sóhajtására
megremegett a föld s zajos csörömpöléssel hasadt meg a vizek
hátán a jég. Még] szunnyadt az erdő, álmodott a föld, álmodtak a hegyek,
de Itália felől apró, meztelen, táncos lábaival már elindult hódító
útjára a tavasz. Virág fakadt, ahová lépett, s a békesség boldog derűje
ragyogta be a fáradt, szomorú, gondbarázdás emberi arcokat.