Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját  Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis.Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat, S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.  

 Piros  tüzek  hánynak  kéklő  hegyen. Piros  tüzek  hánynak  fáradt  szivemben .Ezüstlisztet  szitál  a  csendes  éj,  hogy Fehér  álomcipóm  legyen. Jobb  visszaélni  most  elhunyt  mesét ,Mint  játék-ostorul  tüzekre  válni A  sárkánytorkú,  feneketlen  űrben S  szögmént  cikázni  szerteszét. Piros  hívság  csak,  mit  a  vágy  izén Halódó  hattyúim  fehér  tavához. Fentről  angyalszemek  kerekre  nyílnak S  jobb  nékem  itt  álmodni,  lenn Jobb.  hogy  ember erőkből  már  kicsalt A  szürke  éj.  Lágyan  mellém lopózik A csend,  hogy  ne  halljak  szívembe-fájó ,Bolond  csűrdöngölő  ricsajt .S  amíg  a  szemfedőt  emelgetem Elszenderült  évek  ravataláról, A  végső  óra  gazdag  filmje  módján Képekbe  perdül  életem.

 Ne várj reám most már nem megyek hozzád nagy jósággal mosolygok feletted sajnállak is talán-egy kicsit szánom tiszta fehér lelkedet kisfiús mosolygós csókjaidat virágzó almafánk emlékeit kerti padunk sok -sok apró titkát Ne várj reám többé nem látsz soha. kusza fürtöm nem hull az öledbe sápadt arcom ,nem bámul be többé közelről a te  mély kék szemedbe.De ha idők múlva valaki kopogtat ablakod üvegén ha meglibben nehéz bársony függönyöd viz csatakos,késő őszi éjen ha fellobban kályhád pislogó parázsa,ha álmodban vad sikoly ,zene zavar meg gondolj reám két szem  téged figyel/

 Jó a földre borulni őszi magányban ziháló fák alatt s tűnt emlékek fölött. Jó emlékezni ezerszer csókolt puha szájára kedvesünknek, ki álmodik azóta forró örömök vánkosán. Jó magunkba néző áhítattal csöngetni szívünk apró harangján, míg fáradt kezünkre hulló aranyként pereg a lomb. Jó visszanézni magános úton csendes séta közben, hogy a boruló bokrok méla sötétjén kinek a múlt-arca néz reánk. Jó egyedül őszi fák alatt magunkba befelé hallgatózni, hogy benn a szívünkben mekkora csend van. Es jó egy szél hordta piros levélért lehajolni a deres földre s forró tenyerünk melegével élesztgetni, mint elmúlt szeretőnk rég kihűlt szívét .