Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ö römöktől megfosztva még nem estünk át a szerelmen magányos kagylóba tekerve bele hulltunk a fényekbe de,nem esünk kétségbe, amíg a szerelem elhagyja magas szent templomát, elméjében kutat hogy megszabadítsa lelkünket. S ha érkezik a szerelem vonatában,tele extázissal benne lesznek,régi örömök emlékei s fájdalmas érzelmek, ősi csalódások történetei. Ennek ellenére legyünk merészek, hogy szerelmünk láncot tépjen, a félelem láncát kitépje lelkünkből. Eltűnik a félelem, ölelésünk fényében ami elválasztott minket, mert mertünk bátrak lenni eksztázisban esve es hirtelen meglátjuk hogy a szeretet mindazért fizet, akik vagyunk, és mindig is voltunk, mert a szerelem az ami felszabadít mindentől. Maya Angelou We, unaccustomed to courage exiles from delight live coiled in shells of loneliness until love leaves its high holy temple and comes into our sight to liberate us into life. Love arrives and in its train come ecstasies old memor

Kié ez az erdő,de gondolom, háza azonban a faluban van nem látja, hogy itt állok hogy nézzem, az erdőt tele hóval. Kis lovacskám furcsákat gondolhat, hogy házak nélküli helyen megállok az erdő és a befagyott tó között az év legsötétebb éjjelén,csodálkozom. Megrázza a heveder harangjait rám néz és kérdi: valami  baj van? Más  hang nincs csak a szél sepri könnyen  tovább  a fehér havat. Oly  szép az  erdő , sötét és mély, de ígérem,  csak magamban tartom, több kilométert sétálok egyedül sok kilométert mielőtt elalszom. Whose woods these are I think I know. His house is in the village, though; He will not see me stopping here To watch his woods fill up with snow. My little horse must think it queer To stop without a farmhouse near Between the woods and frozen lake The darkest evening of the year. He gives his harness bells a shake To ask if there is some mistake. The only other sound's the sweep Of easy wind and downy flake. The woods are lovely, da

Az élet szomorú,száraz ágak ringnak lelkem bánatos nem találom  szádat, támolygók az utca kockakövezetén kereslek mindenhol,  eldobom verseim. Kávézóban ülök körülöttem üres, szívemben születik ártatlan mesevers a Múzsa csak annak ír, ki kitárja lelkét aki méltó arra, hogy megemlegessék. Eltűnt idők nyomát sohase keressed azt, aki zaklatott szívvel vétkeit feledi keserű a szám mégis a szádat keresi ne hagyj el soha,nem tudsz elrejtőzni. Észre sem vetted az ige boldogságát, gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj, lassíts, várj rám ,az élet nem versenyút halld meg a zenét  mielőtt elillan. Megfékezhetetlen vágy sürget keserűen megbújni testedben míg felmelegítlek, de ne tudd meg soha hogy torvényesen keserű szájízzel édes álmokat  keresek.[W.B.]

Már szelídebbek a reggelek a dió mind barnábbra pereg a somok már készen állnak hegyi túrázók kívánságára. Kezd vége lenni a nyárnak hűvösek a reggeli hajnalok foltos felhők rétegekben fűzért fonnak ősz tündérnek. Forog a világ lármás hanggal a négy évszak kőrbe- kőrbe jár a nyári nap langyosságban szőlőt csemegéz az őszi száj. . Bizony fájó szívvel búcsúzunk nyárnak napsugaras tüzétől zöld fákat majd sárgára színez az ősz barnás lábakon lépked illatos zöld, szirmok,virágok közt , s majd ott fog rendet teremteni mert nem számítunk kegyelemre hajnalban rőt szín lesz zöldek felett.

Füstös házak ráncos tetején őszes hajszálakat kerget a szél a suhanó szellő anyáskodóan hívja a magányt, tedd harmat-ölembe fejed! Nyirkos nyírfák karcsú sudaráról a selymes szellő a Göncöl felé rebben, s hintázó itató veder nyirka lassú eséssel a vályú öblébe cseppen. A feslő rózsabimbó ittas lepkét etet, altat, ringó illat mámorán az éjnek, s Tejúttal enyelgő pázsit zöldjén, szentjánosbogárkák szikrázva égnek A kerítés zsindely-tetején egy álmatlan cinke csipogva tisztítja szárnyát, trillázó fülemülék szerelmi dalán a hajnal égőpirosan bontja ki vitorláját. Ó, a falu lila liliom szívén, mennyi igéző csoda s bűvölő báj fészkel, utállak bűnös - város, mert te szórtál teli ragállyal, füsttel, penésszel. Míg kék színű. jácintok illatát ittam futkosó, őszinte tiszta lelkem a füstifecskék csicsergésére nyíló színes májusi virágként feleltem. De amióta körülkerít plakát falas palota sor, s ez a sok cifra gangos tér, azóta sokat sirat falum karcsú tornya, s

Volt egyszer mint még soha , egy csodálatos lány  Szabina néven Jó lány volt, de nem túl okos, de vidám, de nem mondhatjuk, hogy a szépség ragyogott; és mint kiderül, minden rendben lett volna, ha nem lett volna egy rossz mostohaanyja. Tehát a gyönyörű ruhák, édes sütemények és a barátokkal való játék élvezete helyett a házimunkát kellett elvégeznie: padon térdepelve mosta a padlót  súrolókefével   és könyökig feltűrt blúzban hideg vízben mosta a ruhákat. . És minél keserűbb volt a munkája, annál inkább utálta mostohaanyját. Ha éjjel ébredt meg  akkor nem volt elég korai; ha ebédet főzött, akkor nem volt elég jól főzve. Szegény Szabina naponta olyan hosszú ideig dolgozott, és a  mostoha anyja  mindenkinek azt mondták, hogy nem egészen normális. Egy napon a mostohaanyja úgy döntött ,, hogy megszabadul tőle. -Te gyerek - mondta -, vedd ki azt a szitát, és menjél a Világ Végére a  szökőkúthoz s amikor megtaláltad, töltsd meg a szitát vízzel, és hozd vissza nekem. És ne feledd, ne paz

Érzem hálátlan vagyok az élettel, nem hatnak meg káprázatos szavak, kapok mindent  pénzt, hírt, szeretetet s én? mégis elégedetlen vagyok. Nagy dolgot belőle mért csinálnék? amit adnak férfiak, csak finom hitel, kétes haszon, mint minden ajándék, ez mind igaz de viszonozni kell. Szomorúan  és alázatosan  belátom butaság minden ajándék s  mélázom miért tanították meg a férfiak a nőket elszédíteni apró csecsebecsékkel. Türelmetlen dühvel utáltam mindig a műveletlen s főleg buta férfiakat vannak dolgok mit nem értenek  meg a tudást: az eszesség, vágy és akarat. A nagyra becsült képességeken túl vannak rejtelmek forró hevülések, melyeknek szárnyán kopott életünkben a szeretet varázsa belebeg hevesen.

Megszoktam lassan álmaim a soha meg nem tett vétkeket a ki nem mondott beszédet az érdektelen szerelmeket. Megszoktam a szótlanságot az intelmeket ,nyugtalanságot a tébolyul keringő gondolatot csóktalan hideg éjszakákon. Megszoktam e furcsa világom a zavarosan ébredő tudatom az éjjeli sötétségben mormogok nagyon nincs más választásom. Megszoktam a friss panaszom most már szinte hagyományos, eltűnő barátaimban csalódok így szótlan múzsám is elhagyott. Méltósággal bátran hordozom az új évben rám ragyogó napom, a hálómat lassan mélyre bocsátom ami az enyém ,csak azt foghatóm . Másnak könnyű préda vagyok , álomittasan mindent szokhatok belső kényszerem magával hordoz míg rajtam tolatnak ősi álom vagonok.

Amíg hozzád köt a lánc langyos testem nem szenved, míg alszom ébren álmodok mert nálam maradt a szíved. . Ha ölelsz elhiszem neked, hogy rabod vagyok szüntelen mindent elárulok neked még azt is, ha vétkezek. Majd ha kín szegez hozzád keresni foglak vétkesen mikor legforróbban élek, akkor hagyd el a testem. Mert szívünk együtt dobban még akkor is, ha nincs válasz még akkor is, ha vár a kín még akkor is, ha nincs vigasz . Szeretni foglak vétkesen fent ,lent az utolsó életen az öröm fog hívni hozzád akkor is ha nem vagy velem. [W.B.]

Nem voltam soha nagyravágyó nem kerestem glóriát, mosolyomban fürdött lelkem vágya s nem volt soha palotám. Sokszor hittem magam boldognak lüktetve vert kis szívem, sóhajom  ringott kék hegy ormokon elseperni nem akartam. Szívemben lakatos,zárt titok volt romantikám a fellegekben volt hogy vérem fel-fel robbant majd halkan leülepedett. Mindenből kijutott fehér feketén ma csak a mocskos áradat némán csúsznak el éveim igéken kibuggyanó könny a tavasz. Most a gyors hervadás tündére lettem minden nap telik mellettem láthatatlan kéz csúfosan leteperhet és holnapra mindenki elfelejt.

Kis öcsém ,a  Józsika ki bélyegzetten indult el útra keserű lett az élet, s akin a bélyeg úgy megnőtt, hogy hamar a sírba húzta: hol vagy most Józsika ? Az agyamban testvéri módra mint lepkeszárny verés-nyoma érződik gyenge akaratod sötét  sorsa amin nem tudtam segíteni, csak amikor már késő lett volna. Sok  fénykép maradt Rólad mint gyerek, majd  felnőtt , fiatal  bábszínész   sok helyen arcod ugyanaz megbékülten a sorsoddal, de nem akarlak felismerni, nem ilyen voltál- soha. Fejfádon világoskék sírtáblán csak a neved van rajta fehér betűkkel: Józsika Ma nincs írás. A tábla tiszta egy  Kék Madár ül rajta ő rizve tested otthonosan.

Se schimbă vremea scumpă si suntem azi bătrâni, simţim ca nu mai suntem acolo pe unde-am fost: stăpâni. Copiii noştri ast ă zi, nu ne mai iau in seamă, iar fiii lor, nepoţii, de mult nu mai au teamă. de oameni  bătrâni. Lipsiţi de cuviinţă şi fără orice cruţare, işi fac cu ochii semne, vorbind de tata-mare in hohote de r â s.. Mă fac că nu văd asta, deşi le văd pe toate ş i ploapele de lacrimi  se lasă rezemate pe obrazi cu   riduri. Noi suntem musafirii intârziaţi oleacă, pe care toţi i-aşteaptă sa plece - şi nu pleacă timpul totul iart ă .

Când îmi aduc aminte, de anii cei trecuți mă cuprinde frica si mă doare tot că nu se mai întorc, anii cei cu foc, caut amintiri, ce-mi erau dragi, dar în zadar veșnic ei dispar. Caut fericirea  ce m-a cuprins pe vremuri, caut iubirea,care numai era  iar inima mea e tristă că numai are taine, caut veselia numai în șoapte dar nu apar de niciunde. Când citesc o carte o răsfoiesc cu blândețe poate poart ă  ramuri în care sunt agățate dulce săruturi și multă gingășie, poate pot alege dintre cele multe dar o singura șoaptă alungă amintirile  frumoase.

Ki többet bír mint amire képes egy pillanatig boldog, szokatlan, szívében hevülnek lázas remények magában jobban hisz,  izgatottan.  S a szenvedély mely múlik lassan kihűlt pernyeként hull lázongóan testében csak nyugtalanság marad szelíd szívében kéjjel borzolódnak örök kételyek, keresve nyugalmat göröngyös talajon kecsesen , puhán egyedül kóborol, percek izgalmában őszülő árnyékában torzan botorkál. Valami sajog azért bent szüntelen bár kívül úgy tűnik minden rendben éles harc folyik test és szív között, megfagyott ember- vér rideg küszöbén. És suhognak gyászos kongó szavak feje fölött keringnek némaságok védtelen testén pöre iszonyatok egyenes rendben bús  szófogadó k..

Nem így akartam emlegetni titeket ti erős férfiak ,kik szerettek hű nőt, másképp akartam vallani rólatok  fals álmok között, búgó alkotóerők. Mint egy kérdőjel repdesnek előttem szürke elmétek képzelőerővel öntve, van- e elmétekben ostoba láz- a szívben vagy csak a test mozog késő éjjelen ? Elfog az undor paplan alá reteszelve érezve émelygős vad vergődésetek szorongó gyomorral ,dobogó szívvel  még hallom némán hangotok jelzőit. Csukott szememben halvány fényekre most jól látom kemény arcotok élét, nagy szeretettel ,dorgáló esdekléssel elöntött szégyenem kétségbeesetten.  Titkon kukucskálok, látok szemeket őrzik testem, ott vannak ,nevetnek elbűvölten paplan felett dermedten, hogy másra ne nézhessek feletettek.[W.B.]

Az ablak mögött piszkos kis néni a szótalan sétáló párokat lesi,  szűrt leves lesz rég elfőtt ebédje,  egyetlen poros  függönye van neki. Unokája nemrég még játszódva szaladt, négy éve  mérve lép, s nincsen szava poros  függöny a vénség marka alatt beborítja  ablakát ,a  közelgő   éjszaka. Kanalát  sápadt ajkához nyomja, ráncos arcán a gőz diszkrét fátyla már a  szusszanása is oly lelketlen körülnéz-de senki sincs mellette. S mintha most a kis poros  szobában,  egy láthatatlan angyal halkan  járna s lebbennének, suhannának suttogva  könnyű, arany színű angyalszárnyak. Hirtelen elcsitul  egy percre minden, mi lázongott vagy fájt a szívében kétséges búbánata elvesz lágyan csendes arany színű boldogságban.

- Igen - ismételte  Víg Ferenc, aki a viszont látásunk örömére felcipelt magával a lakására -megházasodtam. De hogy hogyan történt, azt jóformán magam sem tudom. Úgy cseppentem bele, mint Pilátus a Credóba és én is csak azt mondhatom, amit Pilátus mondott: mosom kezeimet. A feleségem még nincs itthon és minthogy ma valami ülése van, alkalmasint késni fog, tehát egyelőre beszélgethetünk. Azután úgy sem lehet. Nagyon elcsodálkozva nézhettem a szelíd jó fiúra, akiről csak úgy sugárzott a ,,papucskormány“ áldásos hatása. -A feleségem tudniillik nagyon erélyes asszony, mondta fanyar mosollyal, és arra szoktatta a környezetét, hogy mindig ő maga vigye a szót. Nem nagyon bánom, mert így bizonyos fajta kényelmem van mellette. Én lelki életet élek az írói mivoltomban és úgysem nekem valók a kicsinyes gondok, ővele nem lehet vitatkozni; elsősorban azért nem, mert úgysem hallgatja meg az embert; de azért sem, mert mindent jobban tud, mindenről megvan a saját rendíthetetlen véleménye. Nem is tu

Lelkem kifáradt a rajongástól s míg a viruló szép föld nevet, virággal ékesített zöld bársonyt lassan megtöltik a sárguló levelek. Szellő ring a fenyvesek tövében oly illatos friss illatot terjeszt, hevesebben dobog a szív ,érzem a sok szellő repdeső emelkedését. Draga Múzsám búcsúra jöttem csak mérget terem álomvilágod, beteg lettem, sorvaszt a csókod inkább nálad hagyom a lantom. Hiába mondom  egyre magamnak ősz jön, nincs melege a nyárnak gyorsan peregnek előttem levelek lassan,  mély árny terül előttem. Az ősz mar hintáztatja szárnyát elszálltak a vándorló madárkák gyöngyöznek hullámok játékosan vidám tündérek tó vizén táncolnak. O áldom ezt a tiszta ,kedves nyájas ezt a mosolygós nyárias   őszi időt,  azt hinném  tévedek talán, a nyár az amely egy pillanatra visszajött.

Mindig  bent van a szenvedés de senki nem magyarázza meg, hogy bölcsesség vagy alázat a vesztesség ami ezt fenntartja. Ha magát bántja az ember az agy bírjon javunkra tenni okos-szelíd fegyelmezéssel ne hagyjunk semmit elveszni. Szeretem,vagy nem szeretem várom hát most is a rendet- bontó lármát, vagy a csendet hogy bizonyítsak  békés tervet. Tapasztalattal már túlterhelten kioktatok mindenkit rendre csöndben  ülünk kényszerülten de mi lesz  ha ez csak  mese? Vannak még alkalmas szavak mik egymáshoz közel állnak és nem derül ki többé már soha miért halt meg bennem a csoda?      

Fátyol függöny, - az idő szőtte sok éven át, avult is most már, - itt leng most is  lelkem ablakán s azon  ködlik rám  a magaslatán.. Mennyi terv: sok hosszú évnyi! s hozzá nem is fényévek voltak árny évek, sötét bosszúállók be sok kincsemtől megraboltak. A függöny  porosodik  egyre jobban, vagy tán az ablak harmatos már? Nem csoda, hisz  dért sír már az ősz... meglátlak-é ismét, tövis madár aki annyi boldogságot ígértél.? Mennyi mindent szépítettem megtörténhet: szép lesz a vég, mert egyebet sem hallunk rég. Nincs nagy múltunk , se jelenünk időtlen görcs lett víg  életünk. számodra esendők vagyunk rég belépjünk a nagy sötét kapu résein. Napok búcsúznak és köszönnek. hol jobbak, hol rosszabbak jönnek, a mai nap furcsa  mint a  arany kincs tegnapnál rosszabb, de holnap ez sincs!

Novemberi tél Hol dús tavirózsák nyíltak rég lepke szárnyon szállnak pihék, az opálos tél reggeli gyermekei párás illatokkal halk keringővel. Már reggelente ködös pára lombosodik a virradat álmon, s förtelmes vad szürkeséggel, izegnek-mozognak a fákon. A zöldet megfosztották árnyak, pusztulásra biztatva ridegen, s a kert végében csak vadszőlő díszesedik fehér dermedésben. . Mintha zárórát tartana a táj kavargásban szelíd hontalanság, mindenhol novemberi kora tél nógat szigorúan ,billentve fejét. Vastag ködöt ereget közénk jelképnek leszáll mindenfelé szétterülve, keservet keresve meleget vált fel , jeges hideggel.[W.B.]

Múltkoriban felhívtam telefonon egyik ismerősömet. Az illető író,újságíró,költőnő azonkívül jó barátnő ,legalább is úgy tudtam,  azok közé tartozik .  A nyarat falun töltöttem alig néhány napja érkeztem vissza a városba, természetes hogy rögtön arra gondoltam ,hogy valakit meghívok ,hogy halljam az újabb híreket. Tehát , hogy igyekeztem a régi kapcsolatokat minél hamarabb felvenni és jó  barátnőimet  hol teázás, hol vacsorázás ürügye alatt magamhoz csalogatni. Nem is kételkedtem benne, hogy K. M., nevezzük őt így, úgy mint máskor is, örömmel fog eleget tenni meghívásomnak. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor barátságos felszólításomra, ridegen csak annyit válaszolt: -„Nem lehet." -„Hát akkor talán holnap? Vagy ha akkor is el vagy foglalva, holnapután." Folytattam rendületlenül az ostromot, de már csak dacból. De a válasz erre is csak az volt: -„Nem lehet."- „Nem lehet." „De hát miért?" Fakadtam ki végre türelmetlenül. - „Utóvégre valamikor