Költői hivatás--Wilhelem
azonkívül jó barátnő ,legalább is úgy tudtam, azok közé tartozik.
A nyarat falun töltöttem alig néhány napja érkeztem vissza a városba, természetes
hogy rögtön arra gondoltam ,hogy valakit meghívok ,hogy halljam az újabb híreket.
Tehát , hogy igyekeztem a régi kapcsolatokat minél hamarabb
felvenni és jó barátnőimet hol teázás, hol vacsorázás ürügye alatt magamhoz
csalogatni. Nem is kételkedtem benne, hogy K. M., nevezzük őt így,
úgy mint máskor is, örömmel fog eleget tenni meghívásomnak. Annál nagyobb
volt meglepetésem, amikor barátságos felszólításomra, ridegen
csak annyit válaszolt:
-„Nem lehet."
-„Hát akkor talán holnap? Vagy ha akkor is el vagy foglalva, holnapután."
Folytattam rendületlenül az ostromot, de már csak dacból. De a válasz erre is csak
az volt:
-„Nem lehet."- „Nem lehet."
„De hát miért?" Fakadtam ki végre türelmetlenül. - „Utóvégre valamikor
csak van ideje! Egész nap nem írhat!"
-Rég nem láttuk egymást.
Különben azok közé tartozik akinek mindig van valami kifogása mindenre.
Tudtam, hogy valami nagyobb munkán dolgozik mostanában,de soha nem árulta el
a témát.Meglepett mindannyiunkat.
-„Nem. De bezártam a dögöt." - Hangzott a kissé titokzatos és
mindenképpen értelmetlen felelet.
-„Kit zártál be!!?"
B. M. barátnőm legritkább esetben használ ember társaival szemben
erős kifejezéseket, azonkívül tudtommal sem kutyát, sem egyéb vadállatot
nem tart házánál. Gyereke sem férje nincsen. Ki vagy mi lehet a dög, és mért kell úgy őriznie,
hogy pillanatra sem hagyhatja el a házat, ha már úgyis bezárta?
-„A dögöt."- hangzott újból a világ legtermészetesebb hangján a telefonba:
„Bezártam, mert különben az Istennek sem akar dolgozni. De én
kifogok rajta. Nem fürdetem meg ,nem öltöztetem fel, így aztán nem
tud kimenni az utcára. Előbb-utóbb csak nekifanyalodik a munkának."
„Vagy úgy! Saját maga a dög?" - Kiáltottam fel nevetve, de ő ezt
a feltevést legkomolyabban elhárította magáról.
„Szó sincs róla. A dög, az a másik. Az, aki lusta és nem akar dolgozni.
Én akarok. Folyton mondom neki, hogy ha határozott vagy légy határozott,
de hiába, ő csak nem ő csak nem akar rám hallgatni. így aztán mit csináljak
egyebet, bezárom."
„És ez használ?"
„Hiszen próbál ő így is kibújni a munka alól, arról szó sincs. Reggeli
után azt mondja, hogy most előbb el kell olvasni az újságot, mert
vagy kultúrember az ember, vagy sem. Jól van fiam, olvasd el, felelem
én kaján mosollyal. Azután azt találja ki, hogy most előbb tervet kell
rakni, hogy ma jól fog-e menni a munka, vagy sem. Mert, hogy ő babonás.
Rendben van, rakjunk előbb a tervet feleltem én rendületlen nyugalommal.
Előbb-utóbb csak megunod, aztán mégis neki ülsz, gondolom
magamban. Tegnap azt találta ki, hogy neki reumája van a jobb karjában.
De rajtam ugyan ki nem fog. Belegyúrtam három aszpirint. Fáj még
kutya?- kérdeztem félórai múlva.
-Nem? Hát akkor allé mars az íróasztalhoz.
Hát képzeld, avval jön nekem, hogy az aszpirintól megfájult a
gyomra. De én sem hagytam annyiban a dolgot. Tettem egy termoszt a
gyomrára, avval együtt odaültettem az íróasztalhoz és neki a munkának."
-„De hát este, ha elvégezte a napi tervet, akkor csak írhatna valamit.
-Hozza el ma este hozzám vacsorára."-mondom neki.
Kérlelem a kegyetlen asszonyt. Szegény dög. Utóvégre bármily lusta,
azért mégis embertelenség vele ily rafinált kíméletlenséggel elbánni.
-„Nem lehet."
Hangzik újra ellenmondást nem tűrő hangon a válasz.
„Este korán kell lefeküdjék, hogy reggel ne tudjon soká aludni. Ha
tízkor lefektetem, hatkor felébred. Igaz, hogy rögtön a másik oldalára
fordul és azt mondja, hogy ő még rettenetesen álmos. Én hagyom. Hétkor,
fél nyolckor mégis csak elunja a dolgot, akárhogy erőlködik, tíz óránál
többet nem képes aludni, s a végén mégis fölkel. De ha ma este kieresztem,
holnap délig nem tudom az íróasztalhoz csalni."
„És Téged sem szabad meglátogatni?" - Kérdem meglehetősen megfélemlítve
ennyi erély és szigor láttára.
-„Ellenkezőleg! Boldog leszek, ha átnézel hozzám."
A hang egészen megváltozott, hallatszik rajta, hogy szívből jön.
„Hát akkor viszontlátásra tea időben." - Sietek leszögezni a tényt.
öt órakor beállítok B. M. barátnőmhöz.. Az íróasztalnál ül és ír, de
látható örömmel kel föl és siet elém. Arca valóban eléggé nyúzott
ruházata pedig kötött, sötétkék fehér csíkos pizsamából áll.
-„Hát abban igaza van, hogy így nem szökhet ki a dög az utcára",
mondom hangosan mosolyogva.
„Nem bizony!" Feleli kárörvendő nevetéssel", most is folyton azt
vitatta, hogy vendég jön, illenék felöltözni, de én nem ugrottam be neki.
Ismerem én! Ha egyszer engedek, többet nem lehet bírni vele."
Félórai kellemes csevegés után elbúcsúztam.
„Nem akarom tovább zavarni." — Jelentettem ki. B. M. Barátnőm
megértően bólintott:
-Bizony, ideje, hogy a dögöt megint visszategyem az íróasztalhoz.
Pedig ha tudnád, hogy örült a kifogásnak! Már előre pedzette, hogy vendég
jön, nem is érdemes nekifogni a munkának. Meg, hogy nem tudja
magát koncentrálni, amikor lesi, hogy szól-e már a csengő. Meg, hogy talán
mégis illendőbb és előzékenyebb volna áttelefonálni, hogy majd inkább
én megyek át hozzád. Nem fiam! feleltem neki. Ha ő jön át,
amint elment leülsz újból a munkához, de ha most átviszlek, nincs az az
Isten, aki éjfél előtt újra hazahoz. Ismerlek jó madár!"
Mire kimentem, az ajtóból pillanatra visszanéztem. Szegény dög
már ott ült az íróasztalnál, és nagyot sóhajtva nyúlt a toll után.
Megjegyzések