Kék szemű nagyanyám
Kedves kék szemű volt nagymamám emlékszem barackfa állt az udvarán, melyről már sok barackot lopott az idő vén volt a fa is, vén volt akárcsak ő. Ott lakott az erdő mellet délcegen hogyha köszöntötték, kissé félszegen köszönt vissza s blúza széle fennakadt, fenn mint ágak közé dobott patyolat. Régen szakácsnő volt s a többi között megszokta hogy mindenki előre köszönt és ötven év múlva is zavarba jött, ha elsőnek köszönt mások előtt. Míg élt apám s testvérem is énvelem gyakran látogattuk meg a kedvest, köszönjetek szépen súgta az apám s mi kezet csókoltunk neki tétován. Mi bizony nem sokat törődtünk vele, de most tudom: az volt elégtétele, az utolsó, a legnagyobb üzenet hogy a szakácsból is úrinő lehetett. Szél jelöl a kicsiny felhőnek irányt, iránta is úgy érzek mint szél iránt, mely olyan tájra kergetett engemet, ahol a szakács is úr s benne a szeretet.[W.B.]