Kék szemű nagyanyám

Kedves kék szemű volt  nagymamám
emlékszem  barackfa állt az udvarán,
melyről már sok barackot lopott az idő
vén volt a fa is, vén volt akárcsak ő.

Ott lakott az erdő mellet délcegen
hogyha köszöntötték, kissé félszegen
köszönt vissza s blúza széle fennakadt,
fenn  mint ágak közé dobott patyolat.

Régen szakácsnő  volt s a többi között
megszokta hogy  mindenki előre köszönt
és ötven év múlva is zavarba jött,
ha elsőnek köszönt mások előtt.

Míg élt apám s testvérem is énvelem
gyakran látogattuk meg a kedvest,
köszönjetek szépen  súgta az apám
s mi kezet csókoltunk neki tétován.

Mi bizony nem sokat törődtünk vele,
de most tudom: az volt elégtétele,
az utolsó, a legnagyobb üzenet
hogy a szakácsból  is úrinő lehetett.

Szél jelöl a kicsiny felhőnek irányt,
iránta is úgy érzek mint szél iránt,
mely olyan tájra kergetett engemet,
ahol  a szakács is úr s benne a  szeretet.[W.B.]