Bözsi nagyanyám emlékére
Anyai Nagyanyám lakása ott volt Segesváron, a Piactér vár felőli oldalán egy kis házban, beékelve a magas tetejű szász szomszédok közé. Kicsiny épület volt és éppen olyan roskadozó, mint Nagyanyám. Egyik kéménye kimerülten támaszkodótt a szomszéd mészáros házához, a másiknak csak a fele volt meg. Az ablakokról hiányzott a zsalugáter, mert Nagyanyámnak nem volt annyi pénze, hogy megcsináltassa őket, így aztán azt a benyomást keltették, hogy vakon pislognak bele a kis szász város élénk forgalmába. Éppen mint Nagyanyám, aki már húsz éve alig látott valamit, mert arra sem volt pénze, hogy szemüveget vegyen magának. Amikor az ölébe vett, mindig arról beszélt, hogy mennyire szeretné látni az arcomat. Csak homályosan látta a tárgyak körvonalait, az embereket pedig csak hangjukról ismerte meg. Amikor Nagyanyámhoz mentem, mindig élvezetben volt részem. Legelőször is jól megrángathattam az utcai csengőt és ez nekem borzasztóan tetszett. -Gutten-tag -szólt a házinéni-puszi