Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Minden ember egyszer bolond lesz Valami a szívén erőt vesz S rájön egy nap, hogy nagyon szerelmes Minden ember másnak a bolondja Valakire gondol naponta,  S ragyog a szeme, ha nevét kimondja És akkor tüzes a száj, inni muszáj. Különben fázol tavaszkor Forog a ház, magas a láz És erre nincsen professzor Minden ember egyszer bolond lesz Valami a szívén erőt vesz S rájön egy napon hogy nagyon szerelmes.

 Ott ahol én vagyok Nem balzsamos a lég Nem száll szerelmes szellő Virágos-fát csókolva, Nem játszik tarka lepke Hímes mezőn csapongva, Nincs rózsa felhős ég Ott ahol én vagyok.    Ott ahol én vagyok A napnak nincs heve. Végtelen hómezőkön Törik meg a sugara, Mint zúzmara rakódik Kopár bokorra, fára A föld meleg leve Ott ahol én vagyok.   Ott ahol én vagyok Örömnek nincs hona Mint puszták délibábja Ha csalfán tündér tájat Mutat tikkadt vándornak S nem enyhet ad, csak vágyat Akként suhan tova Ott ahol én vagyok.

 Uram,  ne  engedj  látnom  a  múltba, Nézd  megjelen,  nézd  újra  meg  újra .Megint  kínoz,  megint  gyötör  a  múlt ,Megint  itt  van,  mi  egyszer  elfakult .Ez  a  szörnyű,  ez  a  fekete  rém ,Gyötrelmes  képet hoz  újra  elém .Lázterhes  forró  éjszakákon Folyton  csak  az  elmúltat  látom Mind  oly  emlékeket  idéz Miket  már  felejtett  az  ész. Ne  engedd,  ne  hadd  megöljön .Rosszindulatú,  megölöm Amiket  átadtam  feledésnek, Miért  idézitek  fel  rémes  éjek Szüntelenül  csak  belétek  látok ,Sötétségbe  siró  szerenádok ,Összetört  sziveknek  fájó  zokogása, Mind  felhozza  a  múlt,  mind  elébem  tárja. S  oly  kárörvendőn  mosolyog  le  rám, Megújuló  sok  kínos  éjszakám. Kétségbeeséssel  könyörgök  neked Uram,  hozd  el,  hozd  el  megint  a jelent es o   o,  hagyj,o, felejts,   benne  engemet.

 Az  éjfél  halkan  kopogtat  be  hozzám Es  minden  éjjel fenn virrasztva  lel Hozzám  simul. Régi,  meghitt  barátom, S  forró  keze  anyásán  átölel, Szemembe  néz  és  látja  e  tükörben A  lelkem  sok-sok  vérező  sebét S  én  elmesélem  minden  éjjel  újra Bús  életemnek  bús  történetét S  az  éjfél  halkan  fölibém  hajolva Muzsikás  csönddel  lágyan  betemet S míg  szendereg  hunyt  szememben  az  élet Úgy  elringatja  fájó  lelkemet. Visz  a  meséknek  csillagos  honába, Hol  Posszeidon két  csókos  ajka  vár S  csapong  a  lelkem  boldog  mámorában Mint  napsütésben  ujjongó  madár. Míg jő  a  reggel.  — Aztán  újra  gyászos Kínzó  robotja  kezdődik  a  napnak, S  a  lecsitult  keservek  új  erővel Megtépett,  fájó  telkemre  szakadnak