Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Hárman mentek a nyári délutáni  napfényben ,poros  levegőt   fújdogált a kis szél.Nem volt kedvük nagyon a beszédre sem.Irma meg a lakatoslegény es egy hosszú nyurga diák nem nagyon társalogtak. Előttük    szép  sötétzöld  lombok  ,alig szuszogtak.Apró kis bogarak és lepkék szálltak felettük Három  barna  pillangó  tánca  villogott  a  nyári lombo­kon  átfurakodó  napfény parányi porában Irma  kacagva  nézte: -  Az isten  keze  a  legügyesebb zsonglőr.  Látod,  mi­lyen  furcsán  pörgeti  ezt  a  három  lepkét,  amelyek  azt  gondolják,  hogy  élnek .A  lakatoslegény  sapkáját  a  pillangók  közé  vágta: -Velem  törődjél  mikor  veled  járok,  ne  ezekkel a  repülő  férgekkel.A  hosszú  diák  a  szerteröppenő  lepkéket  kísérte  szemével  sokáig,  amíg  a  szeme  könnyesre  fájdult: -Ilyen  vadembernek  a  menyasszonya  Irma/ A  szőlősbe  értek,  a  leány  házához.  A  lakatos  betért az  öregekhez  egy  pohár  spriccerre.Irma  a körtefák felé  ment a diákkal  -Olyan  szép  maga,  Irm

 Hiába küzdés, lázongás, ima, könny, elszántság, álmatlan éjszaka a sors nem tér le útjáról soha. Hogy építek majd fellegvárakat?   s buján hintem álomvirágaim, s hogy fakó-virágból készült glóriám ezernyi bimbót hordoz ágain,  egyszer szürke rommá omlanak   a délibábos álompaloták s hogy vér nélküli vágyaim után Zilált lélekkel bukdosóm tovább s hogy majd, mikor nem latja senki sem.   Sírva nyomom fejemre a kezem. s hogy sok, ködpárás, szürke hajnalon a fájdalommal mint ölelkezem: Valahol fent, a csillagok felett.   Látták idétlen idők távolán, valahol már megírták sorsomat. amikor én még vágy voltam csupán, nem tudhattam mi vár majd ream.

 Úgy lüktet bennem a némaság, s tűröm sokszor a végzetem sokszor rebegnék ébredésben, de hangom dadog ércesen.   Felkavart érzések tülekednek percről- percre idegen lesz, összekuszált ingerültségemben  zavartan hallgatok szelíden.    Kutatom kérdően szemed most a némaság csendjében, bánt a hozzád kötött emlék, de közelséged boldogítja létem.   Mondanék, de szorít torkom zakatolnak bennem szüntelen édes szavak, mik kínoznak  értelmetlen, mert kellesz nekem.   Bár idegen lett minden körülötted, fáj a szó, mit ki nem mondhatok és szüntelen feléd futnak emlékek, de én csak konokul hallgatok .