Némaságban

 Úgy lüktet bennem a némaság,

s tűröm sokszor a végzetem

sokszor rebegnék ébredésben,

de hangom dadog ércesen.

 

Felkavart érzések tülekednek

percről- percre idegen lesz,

összekuszált ingerültségemben 

zavartan hallgatok szelíden. 

 

Kutatom kérdően szemed

most a némaság csendjében,

bánt a hozzád kötött emlék,

de közelséged boldogítja létem.

 

Mondanék, de szorít torkom

zakatolnak bennem szüntelen

édes szavak, mik kínoznak 

értelmetlen, mert kellesz nekem.

 

Bár idegen lett minden körülötted,

fáj a szó, mit ki nem mondhatok

és szüntelen feléd futnak emlékek,

de én csak konokul hallgatok .