Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Emlékszel, mennyi édes óra  Hány édes pillanat Emléke köszönt engem meg téged  E rezgő lomb alatt?   Ajkunk nem szólt, csak egybeforrott S összedobbant szívünk S bár sötét volt, egész sugárözön Ragyogott körülöttünk   S mégis a kétely sötét árnya Kínozza szívedet S még egyre az a kérdés járja  Szeretsz -e engemet?   Oh tudd meg, hegy e három szócska Ha ajkadon lebeg, Úgy érzem, hogy a pokol kínja Égeti lelkemet.   O,hallanád csak e zaklatott szív Hangtalan beszédét Elhinnéd, tudom, hogy szeretlek  S többet nem kérdenéd        

Süvöltő szél síró, vad zokogással Tépi a fákat. Bús, lomha ködök Mint gondfelhők gigászi homlokon Ülnek a tar hegyek fölött.   Vérszín ömlik el az erdők avarján Zizzenve hull az elsárgult level Perdülő könnye vén, zokogó fáknak Elröppent tavaszról regél.   Vén kőkereszt lobog rőt esti fényben A tisztáson, miként ha tűzben égne Talán nem is fény az a rőt vörösség, De Urunk kiömlött vére.   Bólogató, százados, vén tölgyek közt Látszik a nap tűzgolyója az égen Mintha kigyúlt gömb lógna fent az űrben Egy láthatatlan kötélen.   Halódó fénnyel lóg fent a magasban Nagy zuhanással lebukik végtére S glóriát fest az erdők homlokára Előbuggyanó vére.   

 Csak azt szeretjük, akiért már könnyes volt az arcunk csak azt szeretjük igazán akit már megsirattunk.   Míg könnyet nem hullattatok sohase esküdözzetek, mert, jaj, a csalódás után hiába hull a könnyetek.   Nap tiszta bár szerelmetek hű záloga csupán maga a könny. E nélkül ajkatok csak csókvigalmak asztala.   A szó elszáll, a csók egy perc könnyetek szent csak egyedül fátylán át már a boldog szív mosolya ragyog keresztül.    

 Azt  hittem,  hogy  halál  lett  rég  az  álomból Csókos  emlékedtől  rég  elbúcsúztam S íme,  elém  kerülsz  régi  szépségedben Olyan  sok  szomorú,  borús  év  után. Kiveszett  lelkemből  azóta  a  nóta Elvitték  az  évek  dalos  kedvemet Zord  sírásó  lettem,  aki  mást  se  tettem Halottakkal  raktam  tele  lelkemet. Hogy  voltam  fiatal,  el  is  felejtettem El,  hogy  volt  szívemben  dal  és  szerelem És  kiégett  szívvel,  tavasz,  nyár  múltával Béketurőn  vártam  havazó  telem. S  csoda  történt  íme:  feltámadott  a  nyár S  havas  téli  napok  borús  kezdetén Fénnyel,  ragyogással,  tele  csókos  vággyal Élve  eltemetett...

 Nem, Sohse leszek én, mint a többi Széltelen révben nyugvó szerencsés. Horgonyra vetett , biztos hajókon Sohse lesz lelkem nyugalmas teremtés   Nem, sohse hívtak nyugalmas partok Es ha hogyha néha pihenni tértem Mint sirály, vizek szép,szelíd álma  Kint maradt lelkem a ködben, a szélben.   Nem, sohse fogom összébb vonni Viharban felnőtt, libegő szárnyam Lágy ölű fészkek ringató pelyhe  Soha sem lesz üdvöm, soha a vágyam.   Jön, jön az élet, rám fogja markát Vállamra veri keserű igáját. De kinn marad lelkem a vizek felett Tovább álmodni magános álmát.

 nem az a kitoro zokogo jaj nem az a hangos szívtépoo sohaj nem az a kihivo dacos banat amely hirul adja a vilgnak es nem az ,mely konnyet csal szembe s megfurdeti parnad a reggelre. De amikor mar nincs konnyed midon mar kisirtad a bus lelked az igazi banat a fajdalom nem ott van a rezgo szempillakon. Fajdalomaz ,midon virgos dalos tavaszt bus osznek latod midon a mult sem vigasztal teged s a jovendobe nincs mar nincs remenyed De nem sirsz,nem zokogsz szuntelenul a banat a szived meheben ul Nem ropke pillanat fajdalma ez mely gyorsan elrepul,s nyoma sem lesz Az igazi szivtepo fajdalom  nem pille szarnyu,illano alom nem a konnyeknek zokogo folyasa de a szivnek hangtalan sirasa Orok nyomot hagyo konnytelen banat amelyet nem adsz hirul a vilagnak csak te tudod egyedul,te erzed midon temetsz egy-egy szep emleket.

 Szeretem az éjt,a csendes éjszakát s az éj sötétjét,mert nincs határ mely kóbor álmainkban megakaszt nincs forma,tér,idő,mely utam állja nincs színzavar,mert nincs napsugár.   Vak viharmadárként,mely az éjbe száll melyik csak sejti ,merre van a cél és nem pihenhet,mert nem tudja hol úgy szárnyal,csapong kering a képzelet míg csak kifárad-míg csak célt nem ér.