Alkony

Süvöltő szél síró, vad zokogással

Tépi a fákat. Bús, lomha ködök

Mint gondfelhők gigászi homlokon

Ülnek a tar hegyek fölött.

 

Vérszín ömlik el az erdők avarján

Zizzenve hull az elsárgult level

Perdülő könnye vén, zokogó fáknak

Elröppent tavaszról regél.

 

Vén kőkereszt lobog rőt esti fényben

A tisztáson, miként ha tűzben égne

Talán nem is fény az a rőt vörösség,

De Urunk kiömlött vére.

 

Bólogató, százados, vén tölgyek közt

Látszik a nap tűzgolyója az égen

Mintha kigyúlt gömb lógna fent az űrben

Egy láthatatlan kötélen.

 

Halódó fénnyel lóg fent a magasban

Nagy zuhanással lebukik végtére

S glóriát fest az erdők homlokára

Előbuggyanó vére.