Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Bajra  érett  ez  az  élet, szekerem  is  rögre  tévedt, de  kenetlen  kerekű Tüzes  borom  ecetté  lett ,torkomon  a  méz  is  méreg ,kenyerem  is  keserű. Nem  ismerek  kedvet, kényét,búban  töltök  napot éjét,se  vigasság,  se  derű .Reménységem  mind  ciszéledt ,hitem  háza  tövig  égett ,sorsom  sóvár  keselyű .Csőre,  karma  belém  mélyed ,nem  várok  több  percet,  évet ,törjön  szét  a  hegedű!

 Ma éjjel jaj elsápadtak a fák. haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szerte zilált gallyuk bús, néma sikolyt sírt a légen át.   A levelek félénken összebújtak, a félelemtől megmeredt a száruk mert látták, hogy az erős fa,a váruk riadtan áll. A gyilkos szelek fújtak.     Vészt várva nézték egymást tétován A tar földön, száraz földön, mohán némán hevertek már a régi társak.     s mert dicstelen véget ért nemes harcuk az őszi eső bemocskolta arcuk házunk előtt már kopaszok a hársak. 

 Az emberszív most nem öröm, s nem hűség, de kín és jaj és gyötrő keserűség, hajsza, vesszőfutás és örök vérzés mert rajta súlyosul egy vasnehéz kéz.   Az élet kemény, csontos, durva ökle szorítja, nyomja, préseli örökre és ezért sem tud ma a szív dalolni csak sírni, jajgatni, panaszolni.   Ezért jaj csak a könnye és a vére ahogy hull, pereg az idők kövére, míg elfogy minden, könnye, s elfogy a világ és el az élete.

 En Hiszek  a  gyötrelemben, én  hiszek  a  gondban-bajban.  .Minden  rossznak  így  kell  lenni, így  van  ma,  mert  így  volt  hajdan! Én  hiszek  az  éjszakában, ködben-fagyban,  lángtengerben :Én  hiszek  a  sikoltásban  s  abban  is,  hogy  sárbaverten Kell  néznünk  a  csillagokra S  áhítoznunk  egy  csepp  jóért Én  hiszem  az  idők  rendjét :a  vérpadot  és  a  hóhért! Kell  a  próba!  Kell  az  átok !Szükség  van  a  vérre,  tűzre: Szükség  van  a  gyilkolásra, hogy  az  embert  összefűzz Én  hiszek  a  szenvedésben, lépcsője  az  minden  jónak! Füstből,  tűzből,  vértengerből tisztán  kél  ki  majd  a  holnap És  az  ember,  —  elhullatva farkasfogát,  tigriskörmét: nagyobb  lesz  az  emberségben ,pogányságban  lesz  csak  törpé Én  hiszek  a  Sodomában! Minden  rosszban,  hogy  az  jól  van! Én  hiszek  a  jajban,  könnyben ,hogy  hihessek  a  mosolyban! !És  az  ember,  —  elhullatva farkasfogát,  tigriskörmét: nagyobb  lesz  az  emberségben ,pogányságban  lesz  csak  törp

 Állok tornácodon Derült az éj.  Fölémhajlik a virágos fa ága. Állok a virágos lomb árnyékába Kertben a fákat lengeti a szél   .Ablakodon át nézek a szobádba .Arcodra rászitál a lámpafény. Hajadnál babrálsz fáradtan, szegény ,Zizzenve hull hajad aranyhulláma   Csodás vállad két halmára leontod  S kibontva mellénykéd — kebledre csordul .Lassan felállasz s lámpádat eloltod   Túl ágakon fenn csillag fénye rezdül, De a szemem már vak homályba fordul ;A hold se lát az üvegen keresztü

 Felém lebegnek röpke árnyak Mezőiről egy szebb világnak Hol illatoznak szegfűk , rózsák Méhek a hímport zsongva hordják.   Bársonyos zöld gyep vetett ágya És pásztor síp a lelkem vágya A szellő szárnyán hársfa illat S az akácfa álomba ringat.   Kakukkmadár szól a pagonyban Lesem a hangját félve, szótlan, Meddig élek, az évek számát S szövöm az élet boldog álmát.   Akiért szívem folyton dobban Nem szeret e mást izzóbban?  Ki képét hordja a szívében S álmod-e rólam alva, ébren?   Ereszti-e nevem a szélnek, Ha ujjai bokrétát fuznek. Ki az a boldog, kire gondol, Keble ha szerelemben tombol.   Emlékeim múlt messzeségben, Mint a felhők a kéklő égen Egymást követve tova szállnak Akárcsak régi röpke árnyak.

 Júlia!  te most  a  m agányos  esték lila gyotrelmeben  lesed  a  kapunkat, mikor   lép  be  rajta  ismerős  dobbanással a  férfi  lába,  aki  megtaposott . G yermekünk  arcát  fogod  kezeidbe s  úgy  szédülsz  bele  két  csillagszemébe, mintt  tántorgó  éji  jel, am  egy  messzi-holtvilág   testéből, szikrázva  kiszakadt  és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan: Uram ,  ne  haragudj  az  emberre,  aki  az  én uram ,    mert  ő  a  viharral  jár ,a  tűzzel  játszik  s  nekem   lobogó  szavakat  mond,  ha  fölgyullad és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan:  

 Miért tetted ezt Uram velem hogy ily kényes holmit, hófehér lelkem adtad útravalóul nekem.   Kényes jószág, utamban van csak,az emberek ütik, tépik és hogy fáj-e, sohse kérdik.   Én a végső elszámolásnál Makulátlan szeretném tenni eléd De nagy-nagy a küzdés-ár ezért.   Vagy hagyjam talán nem bánón hogy a Te szent ajándékod az élet szürke gőzétől foltot kapjon.   Engedd Uram kis szolgálódnak És ne sújts súlyos haraggal, hogy e drága terhet, szegre akassz

 De furcsa így unalmas délután Tudni jól, hogy mit sem hoz az élet S mégis csak vágyni az élet után Elhívott, meddő akarat vagyok.   Életbe dobtak bősz végzet-karok Elhullott álom, titkos, kósza cél, Ember, ki él, de nem tudja miért Én minden örömöt csak félig éltem.   S míg fél szemem a perc titkába mélyed A másik fél már kereste a Véget A minden dolgok végét megviselten. S csak a fél karom ölel örömmel.   A másik fél kétkedve megremeg S öröm-temetős, sírós félsz-el nézem hogy feketén a holnap hogy közeleg tudva hogy ezek az élettörvények.

  Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio  a  távol. Álomszerűn  baktatok,  lépek, úgy  fáj  az  éo,  a  nap,  az  élet. Nem hív  a férfiak  szerelme, hideg  rózsa  nyíl  őszi  kertbe És  minden  eltemetve,  fujna, nem  kezdek  semmit  többé  újra. Néha  valaki:  megcsömörül, keoés  éri őt  az  örömbül.- Csak  bánat,  fájdalom  hull  rája és  verrel  pötíyözött kabatja. .Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio a  távol .Álomszerűn  baktatok  lépek ,és  egyszer majd  uj  partra  érek .Hol  hiis,  kristályos  forrás  csobban és  megfürdök  majd  a  habokban. iKis  barikák  bégéinek  lágyan, mint  irva  van  a  bibliában. És  újra  látok  sok  bácsit,  nénit ,kik  alakom  szelíden  nézik. Végignézek  a  boldog  tájon  életruhámat eldobomm. Egyet  szelídet  visszaintek és visznek a szelek, elvisznek.      

 Vas izmú  ember  volt  minden  ős-apám, Földet  müveitek,  ez  volt  a  sorsuk Hitük  az  Isten,  szerelmük  a  föld .Ezért  hullt  annyit  vérük  s  a  könnyük ,Vérük  s  a  könnyük Az  ősök  hamva  régen  porladoz  már ,Az  anyafölddel  egy  lett  a  sorsuk. De  a  lelkűk  itt  él  miközöttünk, S  az  életükből  nőtt  fa  áll  ma  is E  fának  vagyok  én  is  új  hajtása, Szivemben  az  ő  vérük  dobog: Enyém / a  sorsuk  s  kemény  kenyerük A  megmaradt  földjük,  Hitük,  Istenük.

 Alattam zeng a szép valók világa Sikoltó kéj s kin szörnyű kín hörög, Csak én ülök fönn némán, szem lezárva A zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja És rejtenek mély, színtelen ködök Az én világom szent, magány világa A téren túlról, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája A trónom gőggel, mozdulatlan állja, Örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája Én ott ülök csak feljebb, szem lezárva A zajló élet s emberek fölött.    

 De jó felhősnek látni mindent Mindent csupa árnyék ölelten, Szürkének a szivárványt is s halódónak hinni a lelkem.   De jó az álmot nem rajongani Búval törődni. Várni a rosszra. S némán nézni: örömöm kertjét hogy elmossa a bánat sodra.   De jó hullatni néha könnyet. S mit az élet miattunk vámolt Lemondani Örömországról, S csak vendégségbe hívni mámort.   S ekkor jöhetne száz csalódás! S ha tán eltűnne felhő, árnyék, Megjelenne mosoly, álom, S mint a Boldogság szobra állnék.    

Kedves olvasók, ma debütálok itt e szürke sorok között, s szavam e fontos pillanatra könnyű rímekbe öltözött.   Kérlek, fogadjatok szeretettel ígérem jó lány leszek és soha se fogok elkövetni szép és sikerült verseket.   ígérem, csak arról beszélek gondolom, mit mindenki akar a varrónőkről ,akik varrnak és ha kívánod, eltakarnak.   ígérem s ha másról beszélek s tollamból jobb vers kiszalad félrevonulok egy sarokba S szégyellni fogom magamat.    

 Esti percek szent monotóniája, elringat minden délelőtti lármát és olyan kedvesek, puhák a párnák.   Halk öleléssel fogadják a testem elzavarnak bánatot, könnyet, gondot hogy szép simára feszül ki a homlok.   Most nincs se vágy, se gondolat, se ének a szavak holtak, gesztusok pihennek s úgy örülök a bágyadt, esti csendnek.   Idő, emlék, múlt kiszállott szívemből mint ágak közül szürke verebek,  ajkam mozgás és hang nélkül rebeg.   Kéz ne érintsen, könny ne rezzentsen meg és arcomat ne torzítsa el árnyék, most, úgyis tudom, csak hiába várnék.

 vO te ember,mit vétettél te ki áldozva születtél, te kis jámbor kedves lélek, miért kerget a sors téged .   Néha tehertől roskad tested, sebeidet bekötheted, lelked ,csend csak emléked feledésbe temetkeznek.   Hol van az a boldog mámor ami rád tört éjszakákon, gyönyört szült az édes álmod sáncba fulladt nagy magányod.   Mit tettünk vajon magunkért miért harcolunk a máért magadé vagy ,nincsen barátod védekezz ,az élet nem vár ott.   A holnap már másé lehet dobd le magadról a terhed a csókok mik neked járnak add át másnak,ne kívánjad. [

 Mikor a szív vénül, azt hiszi megérte  minden gyönyörét kínját,keservét, boldog áldását az életnek . . A régi vas rögök lassan visszatérnek, hiába vagy tova  az életnek meridian mert a vágy az marad.   Úgy megbékélsz  a csönddel ,szád mosollyal kél fel , hangod ,bár néma  mind többet dalol, mint régen.   Sorsod csendben múlik,úgy békülsz a semmivel,emlékeid üresek ,a gondjaid  bénák,de szíved tele vággyal,mi  visszahív.   Ne sajnáld a múltat ne keresd az újat visszafordulnak ők , magukkal hozzák, az elmúlt hitetlent az óriási csodát  orokre.

Lapozgatok a régi verseimben Istenem! de furcsa, idegen világ. Mosti lényemtől olyan különböző,  mint jégvirágtól a színdús dáliák.   Szeretem, Akarom, Szerelmem, Enyém Ö, milyen fellengös, nagyhangú szavak Ma rám lehelt évek pókhélós ablakán, mint gúnyos manók visszakacsintanak.   Furcsa világ volt, de ifjú és merész Es a futó Idő tengerébe süllyedt Álom-véráraim a hináros mélyen kihalt érzések rút hüllői ülnek.   Kisértet órán egy-egy halovány arc felbukkan olykor, ilyenkor megkondul az elsülydt világ em lék-harangja s én fel sikoltok a bősz fájdalomtól.               

 Már  halványul  az emlék már fakul már csitul a vágy, már vannak órák,hogy nem gondolok rád Ha  rólad  néha  itt-ott  még  beszélnek már  nem   lepik  el  szememet  a  könnyek s  nem  fáj  már  annyira  az  a  két  hónap, már idegen  az  arcod, nem  tudom  milyen  a  mosolyod, már  nem  félek  az  éjszakáktól s  esti  imámbóll  kifelejtem   a  neved már  azt  sem  tudom  milyen a szemed. 

 A kagyló búgott remegő kezemben Az utcáról beszűrődött a lárma] ,Én álltam tikkadtan, várva, szívem ben hangos dobbanással zakatolt a vér. Beszéltünk.Én kérdeztem valamit és oly furcsa volt a hangod, ahogy messziről feleltél nekem  ,oly idegen, érdesseg, hogy belesajgott a szívem.   És fájva megszületett bennem a sejtelem ,hogy egyszer majd, talán rövidesen  ha melletted leszek, vagy] mondok valamitt nekedi lyen hideg, idegen lesz a hangod Könnycsepp szökött szemembe és akkor a telefon fülkében ,a búgó kagylóval remegő kezembe  tudtam meg, hogy mi vagy nekem. 

 Arcom oly zord, olyan vásott amíg rá nem suhan fénylőn a Te drága mosolygásod.   Szemem fakó, fénytől fáradt amíg fel nem gyűl a színtől, mely a Te szemedből árad.   Ajkam színtelen és bágyadt amíg belé nem csókolja ajkad a sok bolond vágyót.   Hunyó szívem fel-fellobban friss, erős és új ritmusban, ha szíved ütemére dobban.   Dalomnak tompa hangjai ha színesednek, benne csengnek csengő hangod kis harangjai.   Lényedből áradó hatalmak sodornak hanggal, színnel,fénnyel dús szépsége felé a dalnak.

 Ma  kisiklik  az  isteni  líra  kezemből .S  a  húrjain  át  hét  ívre  feszülve  terűl  szét .lelkem,  az  őszi  ködökbe-fájó,  néma  mezőkön .Ma  ne  csengjenek  apró  rím-csengetyűk  amerre  megyek ,ne  zengjen  az  erdők  fái  között  az  őszi   ditiramb, mit  suhanó  szél  penget  a  merre  messzi  továbbszál!   Ma  nem  magamat  keresem,  a  tájak  mély  horizontján nem  magamat  kutatom, valami  halk,  ringató  lágyság  ölel  át  szinte anyai  kézzel. Ma  szétfeszűlök  a  húmusz  fölött,  ős-isteni  gőggel és  immár  semmi  se  fontos ;   az  est,  ködös  őszön borul  így  a  földre,  lehajló,  nagy  öleléssel. S  arra menőben  egyszer  látod  a  kettejük  arcát az  ősz  fátyoltakarta,  karcsú  alakján  . 

 ó  így  kettesben  kedvesem Szíved  szavát  ma  meglesem O,  áldott  száz  húrú  gitár A z  élet  rajta  muzsikál Dala  sötét  szemedbe  fény Mosolygó  árny  szád  szegletén. Karodban  lendülő  erő Bőröd  haván  csak  gyönge  hő. Hajadban  illat  és  selyem Boltos  fejedben  értelem. a  cseresznye  vére  ajkadon  S  míg  lüktetésed  hallgatom Minden  szavadra  száz  húrú  gitár Szívem  ujjongva  vissza múzsikál

 Istenem, milyen szomorú volt ez a szerelem, milyen bús, milyen beszélve-szótalan. Én tudtam látod kedves én éreztem  mi nem lehetünk egymásnak semmi sem   kis megálló a vad hajszában, percnyi csend a zűrzavarban pihenés a keresésben kis mámor a feledésben.   Pedig, jaj be akartalak magamnak társnak, pajtásnak, örök párnak s talán egyszer a gyermekem apjának.   Milyen sok volt a hallgatás ebben a mi szerelmünkben, és mégis, milyen kevés volt a csend körülöttünk, meg lelkünkben.   Nem lehetünk egymásnak semmi, semmi csak kortynyi víz a szomjúságban, hűvös szellő a forró nyárban egy kis meleg a hófúvásban.

 Bolyongva az élet ösvényein mindig útban a csillagok felé, keresem azt a mélybe rejtett kincset, amely talán nem is az életé.   Keresem az aranynak csillogását melyet tán, csak az égnek tüze ad így gyűjtöm lassan illatos csokorba tavasszal s ősszel a virágokat.   Ne gondoljátok, hogy én onnan jöttem ahol örökké illatos a nyár, itt születtem és borús ég alatt megtörik lelkemben a fénysugár.   Itt születtem, ahol csalóka fényre annál igazabb sötétség felel, a szárnyaim törékeny angyalszárnyak s ritkán ragadnak az egekbe fel.   De áldott a perc, melyben szabad szállni amíg mögöttem minden elmarad megérzem: bármily sötét is a felleg, fölötte mindig tündöklik a nap.   Igy állok itt, ahogy elküldték engem szememben könny és csillagfény ragyog elmondom mindazt ami él szívemben, így szeressétek az életem arcát mosollyal, könnyel így, amint vagyok.

 Egyszer, nagyon rég rám kacagott a vágyakozás és lányának fogadott. Csillagos volt akkor az ég s valahol a kék tenger szélén felkandikált a hold. Csoda tavaszi éj volt. Akkor indultak a rügyek, akkor akartak virágok fakadni, s délről édes csicsergéssel, akkor tértek vissza a fecskék. A patak akkor folyóvá nőtte magát akkor birkózott a gát legszilajabban vele. Én akkor bolyongtam fájón, üresen a nyögő gát, szilaj patak mellett Hazatérő fecskék örömtől zsongó nótája szállt a szívembe, éreztem, hogy virág akarok leni a vedlett fán. Hallottam, hogy pattan a rügy a bokor alján, s ahogy millió csillagával reám borult a csodaéj éreztem, minden az enyém s megteltem vággyal. Így lettem én a tavasz leánya.

 Valamikor, száz esztendeje tán Eldugta hegedűm valamelyik nagyapám Ócska lim-lom közé tette. Lassan-lassan merev teste köré hálót tekert a pók s a húrja, ami volt rongyokba szakadt jobbra-balra ujjnyii vastag por hevert rajta.   amikor előhoztam az ó jószágot. Tudtam, ilyet még senki se látott mert azt a nagyapám ő maga faragta.   Hamar új húrokat raktam rája, hangolni kezdtem új hegedűkhöz Szárazfám szólt. Régi hangját visszakapta.

  Zürzavar világa Akkor még forrt az ifjúság láza szerelmek és vad háborúk között, míg egyre fakult az elmélet hatása, megtanultunk tűrni szürke ködöt. Múlik az élet, az ifjúság enyészik már nem isszuk a poharat fenékig fajdalmunk nagy súly, de könnyebb viselni,a nagy bánatot közönnyel. Ritka pillanatok,meghajszolt testek, rebben, szökik az értelem, s utána egy titkos ismeretlen zűrzavar világa világosodik titkokkal sötét szobában. Már nem fáj úgy az élet bús magánya, hogy idegen lett mindenki társasága, ki háborúját gyáván feladja homályban néha versek zenéjét hozza el magával. Kigyúlt perceimben mámoros álmom szürke hajnalban haldoklik virágom kezdődik egy új nap ezernyi sóhajjal ablak mögött a piszkos, szürke hajnal. [W.B.]

 Az én virágaim- a könyvek. Télen szoktak leginkább illatozni s így télikerté szélesült a házam Kezembe veszem mindegyjét anyáson  s néha úgy jő, hogy csöndesen köszönjek.   A z én virágaim örökké nyitnak És mindeniknek más az illata, a színe más  néhányat kikezdett a sárgulás a többinél még foltja sincs a koloritnak.   Az én virágaim - a könyvek Szépen megbújnak mind a barna polcon s kacagnak, hogyha új könyv jő közéjük nem állom meg, hogy ne örüljek vélük  s akkor úgy jő, hogy csöndesen köszönjek.

 Óh  én  vagyok  az  örök  Ember Bennem  nyilalik  minden  fájdalom Minden  tüske  csak  engemet  ver S  az  Elet  súlya  nyugszik  vállamon Óh  én  vagyok  az  égbenyuló  kérdés. Az  égostromló  nagy  „M iért?“ Sorsom  csupán  a  gond  s  a  messzenézés S  a  bánat,  mely  meg-meg  kisért Óh  én  nem  vagyok  az  örök  Fogadás Mely  tagadja  az  élet  Istenét S  kit  mikor  sorsa  le,  porig  aláz Megtörve  hajtja  földig,  bús fejét. Óh  én  vagyok  a  sárból gyúrt  Gyarlóság Ki  önmagával  örök  harcban  áll S  kiben  a  jóra  volna  hajlandóság De  mikor  tenne,  érzi,  hogy  csak sár. De  én  vagyok  az  örök  Bűnbocsánat Szivárványhid  a  felhős  ég  ivén, Hot  a  Boldogság  új  életre  támad S  a  bűnös  lélek csendben elpihen.

 Fiam majd egyszer erre jön Itt hullnak rá is a halott levelek S egy bús felhő vágtat el feje felett   .A nap bágyadtan mosolyog És kérdi tőle: Mond, erre mi hozott? S ő majd szótlanul int neki: Nézd csak. Itt járt ma mindenki   A fiam mellett megy majd egy barna nő Ez illik hozzá, hisz olyan szőke ő Leülnek majd a rács mögé S virágát tesznek a domb fölé.   S míg kéz a kézben ülnek ott Halott szívem csak mosolyog És fiam kérdi: Nem fázol-é meg kedvesem  S megsimogatja szép arcát kedvesen.   Párja kebléről, míg szép szemével feleli Menjünk talán  Búcsúzóul egy piros rózsát küld nekem. Mennek és fiam felsóhajt: Szegény apám !

 Nem kék, nem szürke, se nem fekete még szempilla sem veszi körül. Könnye nincsen mikor bánatos mosolya nincs; amikor örül.   De a végtelenbe bele lát múltba momentumokat szemlél a közeibe soha nem tekint Csak, ha a múlt nagyon muzsikál.   Lehet a szív is nagyon dalos Mosolya nincs amikor örül s könnye sincsen mikor bánatos.

A kertbe most kisfiam halkan lépjünk hogy rózsaszín álma a barackfáknak fel ne riadjon, amint belépünk.   Add a kezedet, jaj, le ne tépjed egy gyümölcs ígérő pici virágot mohó kacsodra majd én is vigyázok.   Hallgasd csak, mily édesen döngicsélnek mézgyűjtő kedvvel a karcsú kis méhek lám ők is itt vannak, ők is élnek.   Amott egy ágon egész elámult füttyös jókedvében egy kicsi cinke barna a kabátja, sárga az inge,     de nézd csak, szalag van egyik lábán, ez a mi cinkénk ,amelyik a télen bekocogtatott az ablaktáblán.             

Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszóra szerelmes idők újra felépítésere. En mar voltam szeretve gorcsosen kik atvirasztottak velem sok ejszakat de a vagy forrosaga meg nem kivant mint engem az imadott varázsvilág.   Tunder volt ket labon szarnya atlatszo szerettem volna naphosszat osszebujva simitani szarnyait fenyesre sikalva s valtig erositeni hogy nem volt senki mas.   O fedezett fel maganak maga oromere s bizalomal valalta maga beteljesedesere s, ha megtudnam fogni ujbol a kezet meghalnek a csokjaert egyetlen estere   Es mai is szeretem utolso veremmel mit barmikot neki adnek felepulesere de sorsunk nagy tekercs szavak intelme ennyi volt ,ezt szeresd kozos épülésre. Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszóra szerelmes idők újra épülésének. Ő fedezett fel magának maga örömére s bizakodval válalt a maga szerelmére lelkem  fürdött 

 Lantos  barátom  lant  van  a  kezében Az ég  felé  száll  penna-szárnyasan Lágy  hangjának  nincsen  semmi  éle Csak  szeme  lobog  büszkén,  lázasan. A  szenny,  mocsok  elmerül  alatta. Óh  kék-magasban  evezni  be  jó ! Vad  szél  cibálja, s lobog  a  haja, Az  arca  ég,  csak  mentéje  fakó. Ég  és  föld  között  elhal  a  harang. Utána  rikolt  egy  pokoli  hang, Öcsém,  még  messze  a  csillagos  ég. Hogy  letekint  szédítő  a  mélység. Visszakiált,  bátran  száll  a  hangja Büszkén  kiált:  „Sic  itnr  ad  astra!

 Az én hitem nem fellobogó fáklya amellyel szél, nagy ember tréfát űz s nem üveg mögé rejtett villany lángja nem.Ember szíve gyújtott lángolo szeretet.   Szent, örök tűz.Izzik az elet bízva, vágyva nem kell, hogy élesztgesse senkisem és olajt senki nem kell töltsön rája lelkébol, áradó szertet lángol, fényesen   S az irigy erő, fényem ellen küzdene Felettem győztes soha nem lehet Mert hogyha vihar támad azélő tűzre Egy égig felszálló láng a felelet.   És aki félve néz a sötétségbe, Vagy utat vesztett, irányt kereső: Az bízza magát rá ez én fényemre, Mert egy életen át egy biztos szerető

 Kék  szemed  bágyadt  pillantásán fakón  törik  meg  a  sugár Jöjj!  Repüljünk  a  kedvem  szárnyán messze  új  élet  üdve vár Hallod ?  Üde  harangok szólnak tavasz-vihar,  húsvét-csoda Ne  hidd  a  fanyar tagadóknak  hogy  nem  támadunk fel  soha A földben  számtalan  új  sejtés,  számtalan  új  élet fakad,  s  a  táltosom,  a  víg  felejtés  tombol  a  bánat-vár alatt. Ülj  a  nyeregbe!  Szárnya  lendül,  int az  új  álmok otthona  s  lassan  leszakad a  szivedről  a  sóhajbol szott korona

 Hová  lettetek  tiszta,  szép  álmaim Lelkem  egének  bárányfelhői  ti  Vagy  határnál  állok,  hol jön  a  próza, Hol  nem  álmodunk s nem  lelkesít semmi  Szürke  kárpitjára  lelkem  egének Oh !  — én  borzadok  már  föltekinteni Terhes  felhők  gomolygnak  ott  sötéten Mintha  készülnének  nagy  harcra,  menni Adj  vihart csodas eg  Vihart  adj  énnekem ! E   zordon  tábort,  amely  verje  széjjel! Legyen új nappal... kék ég, — bárányfelhő  S ne  komor  sejtelem,  vésszel  telt  éjjel.

 Kinek panaszkodjam, ha vérzik a szívem ? Úgy se értenek meg, úgy se sírnak velem Hol van ki elvenné felét a szíivemnek Ennek az összetört véres hustömegnek   Jönnek az emberek jönnek s újra mennek Csupa idegen arc, idegen tekintet Könnytől ázott arcom közönyösen nézik Elrejtem előlük, le úgy sem törülik.   Mikor lépteiket elnyeli a távol Fájdalmas bús szivem egy új napot gyászol Ajkaim imára nyitnak akaratlan Arcomról a könny is szárad lassan-lassan.   S miként tikkadt vándor hüs forrás vizétől Lelkem újra éled a hit erejétől, S mit az emberektől soká meddőn vártam Vigasztalást leltem egy forró imában.

  A tovatűnő ifjúság falán-talán mégis megadja a nyugalomnak ritmusát.     Most kell nagyon, miként lázbetegnek a tej, kell, kell nagyon a nyugalom   Csúf, zaklatott volt eddig az én életem Pihenést adjatok napok    Legyetek: béke révje már a sors Noé-galambja, mi tépett, dúlt  szívemre leszáll   Párna, lágyon megnyugtató A roncsolt testnek egyedül egy volna jó, egy volna jó.   Megelégeltem a tusát Ifjúságomért vedd cserébe, Élet, a béke ritmusát    

 Májusban lehullott egy kis sárga levél ide-oda kergette és fújta a szél neki csak játék volt ez a bús lombhullás csak kegyetlen, gonosz tréfa és semmi más.     Neki nem sír, zokog, panaszol, ő nem érti azt, mit a haraszt dalol a lomb zöld, majd sárgul és meghal őszies, fájdalmas halkuló gyász-dal.   Már májusban lehullt a kis sárga levél ehervad, fonnyad, már alig él ott fenni az akácok még csak rügyeznek, s ő már az őszé, az enyészeté lett.   A szél nevetve fújja el a föld fölött és bús a panasza, mi rebeg a fák között. mert májusban lehullt egy sárga kis levél haldokolt.Még ekkor is csak kergette a szél.                                    

 Elgyötrő mély keservet érzek, ha visszanézek. Sokáig égtem nagy, szent vágyban és mind hiába.   Elhullt meddő tusákba veszve, ah,minden eszme. Elgyötört mély keservet érzek, ha visszanézek.   Borulj rám én hű földi társam simogass lágyan. Ugye nem kell már homlokodra se gyöngy sem rózsa.   Nekem sem kell már semmi,semmi lehet pihenni Elmegyünk innen messze .messze magányba ,csendben.   Kunyhót rakunk az első gyepszélen kis faluvégen S ott majd hűs naplemente fényben elalszunk szépen.    

  Voltam ébredésben ,könyörtelen mikor már minden elveszett , sajnálat ült arcomon eleven , szenvedés nélküli szüntelen átkosan szikrák táncoltak , öklömben fogtam haragom féltően óvva ,keservesen játszottam velük elszédülten . Mert lehet az élet egy ajándék bár törtető keserű öntudat kísér átfogó karok gyürüként ölelhetnek ha nincs értéke, bárhogy is dicsér . Mert ábránd leszek üres légben keresem majd támpontom egekben rózsákat fűzők telt kontyom ékére és áldom az isteneket bőségesen. Fájdalmam nyugszik tovább csendben imáim suttogom képzeletben , sajognak vágyaim kedvveszetten és szívem vérzik lassú kényelmében .[W.B.

 Nevem most mindenütt bevésem hirdessen fákon s kerítésen Reszketeg, halovány vonalak mindaz, mi híremből megmarad   Véstem már nevemet hófehér könyvlapok szívébe mit sem ér Szegény nevem te, nem érdekel léted senkit, ha nem görnyedsz   hétrét azelőtt, ki oly kegyes hogy futólag megnéz és vegyes érzéssel hajít el. Szemeit bánthatják büszke, nagy betűid.   Nekik közömbös, mit írsz nem-et,igen-t, vagy mást.A hírnevet úgy éred el, ha magad felett őket magosra fölemeled!   Nagy hírre vágyó, szegény nevem nehéz terhedet én viselem Miért emelnél hát másokat, végül majd ez is csak rám szakad,   s én nem bírom e kettős teher súlyát elvinni. Annyi ezer név között ugyan ki nyújt kezet? Így bárki megnéz, csak elfeled.   Hiába írom nevemet fehér könyvlapok szívébe mit sem ér, De most toll helyett fanyelű késem veszem és mindenütt bevésem     út menti fákba, kerítésbe, hova csak utcagyerek vés be reszketeg, halovány vonalat hitemből ez majd csak megmarad.

 Följutott a nap deleidre s már nem nézhetek föl, felé, a fény vakítva szemembesüt.   A déli verő izzik szerte, lángol a kavics, ég a kő, az utak pora aranyravál   Remeg a levegő rétege a fű megtört, alázatos lomb roskadt, virág áléit kehely   Csukott a szemhéj is, átüti tüzes túláradó erő kápráztat szivárványszíneket    És minden, ha. ki-mi arra megyen szent borzalommal teljesül, titoktudó lesz, s ijedve súg:   Ez szembe, szembenézni vágyik s ha pillát vetni merszre kap a percbe, hogy lát, belevakul.  

 Talán színes, áttetsző hályog feszül látószerveiken vagy tarka szemüveg, mit jókedvében adott nekik az Isten hogy mindent szépnek, jónak lássanak.   Felhő nem borítja lelkük egét nincsenek ködös hajnalok szívükben kertjüket fénnyel öntözik, s felettük szivárvány ragyog.     Levélhullás, dér, őszi bánat bennük ismeretlen új csoda. álmuk nem válik sárrá,s vágyaikat sohase borítja tél hava.   A koporsót bölcsőnek látják a temetést víg nászmenetnek. Hitetlenek, hogy hinni tudjanak s ha gyűlölni kellene, szeretnek.   Lázadoznak, hogy megbékéljenek Bánatunk néha azért van csupán hogy a liliomba öltözött öröm  szebben kopogjon szívük ablakán.   Sírnak, de a hulló könnyek árja mosolyt rügyeztet szájuk szögletén hiába vér, éjszaka sötétje a szín, a fény felettük zenél.   Hullj szemünkre is varázsos hályog könny marta emberszemekre. Rajtad át lássunk, tarka szemüveg csodálatos égi ajándék, s akkor nem lenne más az élet csak játék, drága játék.        

 A kis vesszőkapun most lépett keresztül az öreg diófa álmosan megrezdül.   A szomszédban szüret vígságba vert tanyát, dal,móka ,nevetés szárnyán öröm csap át.   Csavargó vén darázs csap a sövény felett. A vendég macska les egy pajkos verebet.   Az alkony mind tovább imbolyog nesztelen. A fák árnyéka már fenn kúszik a hegyen.   A csüggedt tőkesort futó fény ,még egyszer megsimítja lágyan  s őszi harmat hullik  az esti homályban.              

Megalázhatnak, meg egyenként s összesen ,hasonlón felelni valami tiltja benn.   Dúlhatják, amink van, bősz tetszésük szerint, mikor már kitörnénk valami másra int.   Valami, futó hang de tudjuk mit jelent gazt csak gaz torol meg eb mar vissza ebet! 

 Átmenekíthetném magamból éjszaka, csempészáruként, mit oly szívesen fogadnál be e külsőleges kósza fényt,   éjszaka, titkos utakon hiszékeny őrszemeid között érkezhetném diccsel övezve de lásd, én mégis így jövök   így, terhes batyuval, szakadtan mint ütött-kopott menekült mint támadó s védő harcra kész, sebet osztó és sebesült,   ezt szeresd, a fáradt vándort ki nem ad jó szót senkinek de ha mélyre nyúlsz batyujában s kincset leltél,legyen a tiéd

 Barna csóka fészke szürke héja-vára régi babér, hajdani vér száradt a falára.   Füvellő vetésen zöldellő kalászon barna csóka, szürke héjja károg télen, nyáron.   Télen, nyáron károg, télen, nyáron jajgat, görbe szárnya holt sebeket holt tüzet takargat.   Barna csóka fészke, szürke héjjá vára fehér holló száll maholnap a torony órára   Parazsat visz tolla szikrát vet a szárnya holnapután nagy tűz lesz a Vásárhelyi határban.  

 Egy más világból úgy jöttél ide otthonod lesz e földi kis közösség de ügyeltél jaj, nehogy idekössék lelked, javak, s mulandók érdeke.   Igy gondoltad s hited, legfőbb erősség, inogni látszik lám vad kételye támad benned sorsodnak, bár fele úton se vagy s máris legyőz a többség.   amely előtt minden, mi szép kihúnyhat, s te nem látsz mást, csak tengerét a gúnynak mely feléd okloz mint sebző vasszilánk.   Költő! Cipeld, vigyed tovább kereszted, az élet köt s ha majdan eleresztett ,kristálycseppként egy fény az égbe ránt.

 Szótlan vagyok s kicsit levert mily keserű tünet mellemen már sokszor hevert e gyilkos rémület Jaj, szégyellem, így gyávaság lenne elvérzenem  s mint fuldokló a parti ág után kap két kezem.   Egész bensőm úgy áhított, elindultam feléd, s most lám másnak világítod felhőtlen kék egét. Napként ragyoghatsz jóllehet, én kísérőd vagyok,  de sötét lesz majd éjjeled ha holdad elhagyod.   Nem kértem sohasem kegyét míg éltem senkinek, volt számítás és más egyéb, mi visszatérített utómból, hogyha láttam itt, minden perc céltalan, a sok lemondás megtanít bolyongni egymagam.     Nyelvem eszemre hallgat és nem panaszol sokat  de belül minden mint ütés nyoma torzul s dagad. Megbújok sebeim közé a hajtott fák alatt  s úgy várok, mint régen Noé várta a zöld gallyat.  

 Az arcom nem az igazi befelé nőttek a sebek nem tudok többé vallani A lelkes virágáldozat is úgy lelankadt két karomban,   nem tudom már, ki küldte el és honnan hoztam. Oly nyugtalan, úgy ég belül itt valami Egy templom hűsítő kövére   szeretnék most leomlani és komolyan, mélyen beszélni Valakihez, ki nem szóval felel magam felé így vándorolni és így hallgatni el.

 Bontogatják a nyári fellegek a gubanc eső feltekert zsinórját pár hosszú rojtját már a Cenk felett fújó szelecskék a fákra sodorják.   Henger gyanánt fordul a föld velük s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat magához rántja mind, már mindenütt háló-fonatja van a szemhatárnak   Futunk haza. Az átlátszó szövet most minket is lágy rostjaiba hurkol a fordulástól megszédült tömeg ugrálva ráng és eltűnik az útról.   Üres a táj, csupán a föld forog s makacsul sző egy véghetetlen szőttest tudod mi vagy ? egy észrevétlen bog a minta roppant mezejéhez képest.   .

 A láthatatlan szál, amely lerántja ágáról az almát, le a földre, beleráncigál már nemsokára engemet is, hm, a sírgödörbe.   Nem mert bánom, hisz miért is bánnám? mégis, nem tudom, de még szeretnék csüggni egyszer a tavasz nyílásán vagy egy nyarán, mely enyém lehet még.   Lássam, hogy a fényt mint szimatolja füvek orra, kint a gyümölcsösben, hogyan nyílik egymagán a rózsa s a borjú az udvaron, hogy szökken.   Mélyenjáró gondjaim levetve, sétálgassak egyszerűn az erdőn de cserébe mormoljon a messze Maros völgye, ahogy habra hab tör.   Este, mikor hétre jár az óra s utam álmok közt hazavezet, tejet adjon anyám egy csuporba s mellé frissen sütött kenyeret.  

 A zárt szobák most védelmet kínálnak s ha kint járok, melegbe öltözöm megkopasztott ággal pucéron állnak a fák s a bokrok minden útközön.   Egy nyáron át bolyongtam szinte pőrén a júniusi nap heve alatt, s amíg túladott minden tollán, szőrén,a lomb a fákra vígan fölszaladt.   Aki e fölcserélt világot látja, ne szánja csak benne a szenvedőt soknak nincsen kalapja és kabátja s akár a fák, úgy állnak tél előtt.

 Uram, ne engedj látnom a múltba Nézd megjelent, nézd újra meg újra. Megint kínoz, megint gyötör a múlt Megint itt van, mi egyszer elfakult.   Ez a szörnyű, ez a fekete rém Gyötrelmes képet hoz újra elém Lázterhes, forró éjszakákon Folyton csak az elmúltat látom.   Mind oly emlékeket idéz Miket már felejtett az ész. Ne engedd, ne hadd megöljön Rosszindulatú, megölöm. Amiket átadtam feledésnek, Miért idézitek fel rémes éjek Szüntelenül csak belétek látok Sötétségbe síró szerenádok.   Összetört szíveknek fájó zokogása Mind felhozza a múlt, mind elém tárja S oly kárörvendőn mosolyog le rám Megújuló sok kínos éjszakán.   Kétségbeeséssel könyörgök neked Uram hozd el, hozd el megint a jelent Es, ó, hagyj ott, felejts benne engemet.          

 Egy beteg pacsirta-fióka Fészke öléből kiesett Pihegett de csak hébe-hóba, S szárnya lankadtan repdesett.   Kitúrta mostoha madár-pár És úgy hullott lábunk elé, Megtörten, félig halva immár Közel az elmúlás felé   Fölvettük s lágyan melengetve Jeges testének új erőt terít S új fészkéül pihe-telítve Jobbat nyújtottunk mint előbb.   Azóta nálunk hangtalan bár, De szeme háladalt dalol És ránk egy csodás jutalom vár Mert feljegyzik ezt valahol.   Majd hozzánk száll ezer pacsirta, Ha végső utunkra megyünk S ez a kórus lesz zengve, sírva Hálából a gyász kíséretünk.     

 Jöjj el szerelmes, hűtlen Szerelmem te ! Jöjj, várlak minden este. Éj Szerelme csókos csöndet borít ránk S ki annyi édes csókunkat kileste Irigyen simul hozzánk.   Jöjj Szerelmem te! Küldd hozzám a lelked Látogatóba küldd egy percre bár. Ne hidd, hogy mert többé nem látjuk egymást  Szerelmünknek örökre vége már. Tavasz jön lásd a zordon tél után is Május-tündér ránk virágot havaz Lelkünk egymással, ha találkozik majd Akkor virul miránk is a tavasz.   A lelked várom. Csöndes éjszakákon, Mikor a lelkem vággyal megtelik Alomkirálynő messze elkerül s én Búsan virrasztók olykor reggelig De egyszer eljön tudom a te lelked, így van ez a sorsunk könyvébe írva, S úgy lel reám, amint neved sóhajtom Az éji csöndbe halkan, sírva-sírva             

 Már érti, hogy fogoly, csak mégis Szűk ketrecét kerüli körbe Kutatja a vasrácsok rését Ha ráfeszülhetne s kitörne.   Mindent tud már, döbbenve érzi Hogy nincs kapu, hiába minden Betelt a végzet, meg kell törni Meg kell szakadni végre itten.   Bár tudja, szörnyű bizonysággal Nem akar ráeszmélni mégse, S kutat rést, egy arasz reményt bár Hogy kábuljon a remélésbe.   Dühöngj nemes vad, verd a rácsba Dacos fejed, harapd a zárat Hazudj reményt magadba, míg bírsz Míg önáltatásod kifárad.   Ródd a végtelen hazugság-kört Szabad véget álmodj beléje Loholj, kábulj, álmodj, te bősz vad Aki fölébred: annak vége.      

 Ha ,egyszer eljönne hozzám a lelked  Egy szomjas este ,mikor epeszt a láz,  Szobám betelne fénnyel és sugárral és dalos lenne a ház.    Az én gyötrő nagy bús epedésemnek  Vigasztalása nincs egy percre sem  Álomhajók ringatnak el te hozzád  Míg lelked jöttét hasztalan lesem

 Tiéd az élet, a valóság Enyém a mese álom Te boldog vagy, én e varázslat Megszűnését úgy várom.   Várom. A szívem félve dobban Sötét hajam fehérlik És ezt a hosszú, bús életet így álmodom én végig.   S ha néha hangtalan lemondás Remeg e szívbe mélyen, Megcsendül a múltból a mese. Élt egyszer régen, régen,   Élt valaki nagy, néma búban Valahol messze, messze, Csak ennyi,mert azt már nem tudom Hogy folytatása lesz-e ?

 Árad még a kertben Buja, nedves, földszag, Mosolygó nap csókján, A rozzant kerti pad,   Alig hogy felszikkadt. De már az ágakról Pille libbenéssel Virágpelyhek hullnak.   Szórja az almafa Reám hajló ága, S hímzett csipkét rak Halványkék ruhámra.   Megüti a fülem Lehelet könnyű nesz Mely alig hallható  Lágy zsibongásba vesz.   Jéghideg véremben Valami fölébred, Valami megrebben Aláhulló kezem,   Ma gyönge, erőtlen S a lelkem holt beteg Szivárgó könnyekben Gyötrődve kesereg.   De már hessegetem Magamról lerázom S az éltető napot Megváltóként várom   Hogy vigye el tőlem, Mi beteg törékeny, Tűz csókos sugarán Lángra gyűljön vérem.   Rőt arany zománccal Vonja be az arcom  rózsát lopjon rája, Míg pihegve alszom.                                

 Rég elhangzott melódiák Szertefoszlott szép, büszke álmok Ifjúkori nagy akarások Nektek az időtök lejárt.   A hajam hull s a homlokom Megülték már a szürke szálak Isten veletek, régi vágyak S ti régi szép melódiák.   Nincsen dalom, nincsen már vágyam Kopasz fejjel, szürke hajjal Gond szántotta homlokommal Szépen, lassan, immár megálltam.   Az "Igen" elszállt s a "Nem" maradt meg A nehéz önmegtagadások, Isten veletek nóták, álmok Megálltam. Tovább nem megyek.   Lelkem kertjébe száz virág nyílt Száz színpompás álomvirág, S a sok virág mind-mind kiszáradt Kalász fonnyasztó nagy hevében, a forró nyárnak, s elültek a melódiák.   Beállt az ősz.Levélhullással  S én egyedül, mély lemondással, Bús egyedül, nagy gyász a csendben Minden álmomat eltemettem.          

Elsírtam minden könnyem, Már száraz a szemem. Nem keseríthet többé senki Nem fáj már semmi sem.   Már megtanultam látni O olyan józanul! Rongyokba tépett hitem Nem ejthet már rabul.   Már nincsen vágyam többé Mi célja volna még ? Nem gyúlhat újra lángra Mi egyszer már kiég.   Unott közönnyel várom Holnap mi lesz velem. S mit sorsnak hív az ember Mit hozhat még nekem.  

 Szállj  le  ma  hozzám,  régi  szerelmem Szépszavú  bübáj,  jöszte le,hát Bő  csodaforrás,  édes  igézet Jöszte,  borulj  rám  tarka  világ. Boldog,  aki  ha  egyszer  is  lát. Ládd,  a  valónak  szűk  a határa Föld  röge  köt  le,  s  el  se  bocsát. .Am,   ha  te  vélünk, omlik  a  gátunk Tél  hava  ontja  nyár  súgarát S  puszta  mező  ad  dús  palotát. Hűvös  a  súgár,  nyúlnak  az  árnyak Ifjúkorom   már  messze  maradt. Messze  a  szívnek  büszke  reményei S  szunnyad  a  vágy  is  hamva  alatt Közben  az  útam  egyre  halad. Jártam   eddig  tarka  mezőben, Ámde  ma  útam  útlan  avar Jössz-e  ma  velem,  leszel- társam?   Jöszte,    már  más  úgyse  zavar Jöszte,  az  útnak  vége  hamar. Szállj  le  még  újra,  régi  szerelmem Százszavú  bűbáj,  le jossz e  hát? Bő  csodaforrás,  édes  igézet Szállj  le,  borulj  rám,  tarka  világ./w.b/ ,

 Vannak  hajjnalos,  nyiltszemű  lelkek Mindújra  kezdők,  előre  nézők Valót  ébresztők,  tettre  igézők Akik  nevetnek,  mikor   ölelkeznek. Vannak  alkonyos,  záruló  lelkek Visszatekintők,  altatók,  végzők Kik könnyen  hagyják  másnak  a  részük Kik  lehunyt szemmel,  megadva  szeretnek.  Hajnali  lelkek,  alkonyi  lelkek Ha  találkoznak, ha  ölelkeznek Bús  gyönyör,  vidám  vérzés  lesz a  vesztük. Keresztbe  élő,  átlózó  lelkek Bús  kacaj,  víg  könny  ahogy  szeretnek S  esthajnal fényben  ragyog  a  keresztjük.

 Tegnap  ilyenkor  égett  az  arcom  ;Lobogott  ra jta   csókjaid  lángja .Ma  sápadt,  halvány  keresztek Bús  könybarázdák  borulnak  rája  sírva. Csókjaidért  is,  könnyeidért  is Csak  engem  vádol  én  bűnös  lelkem .Te  bűnös  nem  vagy,  én  vagyok  az  csak .Itt  vagyok :  állom  ;  büntetés  verjen  !Ha  bűnhődni  k e ll:  én  szolgáltam  rá  !Neked  csak  értem  kell  tönkremenned .S  m ikor  könyem hull,  nem m agam ért hull. Siratom  a  te  megölt,  jó   lelked. És  futok  tőled,  m int  fu t  a  gyilkos Áldozatától,  akinek  vére   —Bűnös  csók  után  égetőn  hullot tÁtkos  szájára,  gyilkos  kezére 

A lelkemen olykor átsuhan égve, Mint kóbor csillag futó fénye, Egy-egy letűnt perc gyönyörű emléke.   Fényfoltot vet lelkem lapjára, Mint napban keringő sasnak árnya, Ha földre vetődne, fénnyé válna.   S körülöttem mindent megcsillogtat Aranyba vonva, életre csókol, A lelkemben régen megfakult szókat Álmodó lelkembe, belecirógat.   És életem, e rongyos ruhás Nyomorult koldus, Egyszerre bibor palástot ölt Oly gazdag ! Oly dús !      

  Amint a múltnak homálya derül, Bűvös emlékek rajzanak körül Negyven év előtt, valamelyik nap Nagy álma volt egy barna fiúnak.   Körül rajongta sok tündér-leány Amint a múltnak homálya derül, Bűvös emlékek rajzanak körül Negyven év előtt, valamelyik nap Nagy álma volt egy barna fiúnak.   Körül rajongta sok tündér-leány Kik kopogtattak szíve ajtaján, Hiába vert eléje tilalomfát  Ki,s beszaladtak a kacagó nimfák.   Míg remegett az epedő legény, Bújócskát játszanak szíve rejtekén S csicseregve szóltak: Kiért szíved érez Ha megfogod, örökre a tiéd lesz.   Az egyik talán a legpajkosabb Öntötte rá a pillantásokat, Csókmuzsikáját szüntelen dalolta S kacsingatott a szépséges parázna.   S míg riadt szemén föllángolt a fény, Csak elszédült a buksi kis legény. E lány azóta lelkéhez van nőve, Ó, szent költészet bűvös istennője.                                                                                                                              

 Mint hóvirág,  ha  ráterül  az  este Olyan  az  arcod  haloványa. S mint búzaföldek  bujadús  keresztje Olyan  a  hajad,  lelkem  lánya. Szemeid:  vágyak  égő  rózsabokra Pásztortüzek  a  szerelem  hegyén S  ezüstös  ködként  borul  rá  azokra Sok  édes  órát  ígérő  remény. A  szent  melegség,  mi  belőled  árad Sok  csudaszínnel  fonja  be a tájat S  köröttünk  ime  nyárrá  lesz  a  tél. Glóriás  fényben áll  szerelmünk  képe S  míg  leborulok  lábaid  elébe  E 💗 gy  lágy  hegedű  zokogva  beszél.

 Már érti, hogy fogoly, csak mégis Szűk ketrecét kerüli körbe Kutatja a vasrácsok rését Ha ráfeszülhetne s kitörne.   Mindent tud már, döbbenve érzi Hogy nincs kapu, hiába minden Betelt a végzet, meg kell törni Meg kell szakadni végre itten.   Bár tudja, szörnyű bizonysággal Nem akar ráeszmélni mégse, S kutat rést, egy arasz reményt bár Hogy kábuljon a remélésbe.   Dühöngj nemes vad, verd a rácsba Dacos fejed, harapd a zárat Hazudj reményt magadba, míg bírsz Míg önáltatásod kifárad.   Ródd a végtelen hazugság-kört Szabad véget álmodj beléje Loholj, kábulj, álmodj, te bősz vad Aki fölébred: annak vége.