Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Arcok között, harcok között keresem ára-magamat a senkibe,sem-ütközött,magam, a jóságos, szabad,boldog embert.   És nincs sehol a kép, mi bennem rejtve volt Csak összeroppan, egybe fóly és olyan messzi, mint a hold És olyan idegen nekem. Ez vagyok én? Nem ismerem.   Arcok között, harcok között, a vívódás bús és örök Hol felszállók, hol letörök, de valami mindegyre lök.   Akarat ez? Fátum? Lehet. Vagy a nyugtalan idegek? Vagy a kétség, mely marva  mar és bizonyosságot akar? Tán rendelés, tán képzelés, mely a földről csak égbe néz, Tán sors ez, élet és levés, Örök önmagam-keresés. 

 Arcok között, harcok között keresem ára-magamat a senkibe,sem-ütközött,magam, a jóságos, szabad,boldog embert.   És nincs sehol a kép, mi bennem rejtve volt Csak összeroppan, egybe fóly és olyan messzi, mint a hold És olyan idegen nekem. Ez vagyok én? Nem ismerem.   Arcok között, harcok között, a vívódás bús és örök Hol felszállók, hol letörök, de valami mindegyre lök.   Akarat ez? Fátum? Lehet. Vagy a nyugtalan idegek? Vagy a kétség, mely marva  mar és bizonyosságot akar? Tán rendelés, tán képzelés, mely a földről csak égbe néz, Tán sors ez, élet és levés, Örök önmagam-keresés.

Csodák csodája, tündér játék Minden, csalóka látszat, árnyék ,A roppant tömeg tehetetlen ,A lég, a puszta lég a minden   .Ó, égbolt szörnyeteg nagysága ,Benne a földek sokasága, Mint öntudatlan csecsemője, Úgy ring az égi anyaölbe.     Hol vége változó anyagnak Kezdődik, ami meg nem halhat Az, aminek nem kell születni, Elmulhat-e a lég, a semmi   Ó, te csodás, dicső természet Érthetetlen földi hangya észnek Méhedbe látni lehetetlen, De épp ez űzi, hajtja lelkem.   Bánt a homály és nem hagy békét Keresni a dolgoknak végét Ha túl a szent, a szűzi fátylon Lehetne még valamit látnom?   !Amit nem látott még a többi Halandó, tépelődő ,foldi mi rémesebb halál,oroklét vagy hinni mint a milliok.    

 A szív aranya, az izmok vasa nagy gondolatok: drágakő-hegyek porrá omolnak mind egy bús napon és zöld fü leng az elmúlás felett   A zöld füvön kis rút bogárka mászik cirógatja az aranyújjú Nap kis rút bogárka, minden volt erőnél és szépségnél szebb és hatalmasabb

 Az egyik énem, hej! vidám gyerek, Pohárcsörgésben, zajban otthonos, Beszéde kedves, víg, mulattató A lába fürge, arca friss-piros. És kapható minden bohóskodásra Irigyeld: "Mily jól érzi ez magát! Dalolva vág a nyitott zongorába És vágyva nézi szűz váltak havát.   A másik énem — csöndes, mint az árnyék Szavát ha hallod, vajmi ritkaság Az arca sápadt. Két szemének tükre Felégett, tartott, bús nagy pusztaság  Leül. Merőn néz. Lassan nyúl pohárért ,Amelybe méreg nincs elég erős. Feledni nem tud. Néma rég az ajka S hajában már-már megcsillan az ősz.   .Az egyik énem megtagad ma Téged És azt hazudja: sosem szeretett Kacagva hajtja másfelé az útját S vígan kimondja, hogy rég’ feledett Szerelmes, bűnös, szép szavakat sugdos ,Figyeli gyúló lányszemek tüzét És azt hiszi, hogy most majd másnak adja  Melyből kiirtott, vergődő szivét.   A másik énem, ha leszáll az este Selyem hajfürtöd ajkához szorítja S szemét lehunyva, lélegzetét vesztve Dühös, bolond, vad csókokkal borítja És azt súgja a

 Mint csattog édes éneked E csendes május-estén Szorgalmas, pici dalos, te! Nagy bánat késztet-e énekelni? Vagy kibeszélhetetlen életöröm Amellyel sehogysem bírsz betelni? Óh, néha zokog az emberi öröm ES néha dalol a bánat! Ki mondja meg,,Hogy, ha a fülemile csattog, A dala miből támad?!   Hallgatom. Boldogtalan vagyok. Bajokkal bokros évein bozótján Keresztül tör hozzám az ének. Higyjek-e a fülemilének? Higyjem-é, hogy az ő szive most Boldogsággal teli S picinyke lelke örömében úgy repes, Hogy helyét nem leli?  Inkább azt hiszem: kínja oly nehéz ,Hogy e már őrült dalolásban Halálát keresi! 

 Mit mások mint legendát sejtnek Azt vallom én, pogány diák. Hazug-szép mithológiák Titokban még ma is megejtnek. . A kozép-korban forrás voltam, Botjával fúrt a földbe Pán Patak buggyant a bot nyomán És szőke sziklákon daloltam.   Reggel parázna nimfák jöttek Lepel suhant, zizzent a lomb ,Lepattant egy-két cserfagomb S habkarjaimban megfúrödtek.   Szép volt, tündérek énekeltek Orok melódiák azok! Garaboncás diák vagyok, Kit antik istenek emeltek.   Mióta emberek kozott járok Századra száz jött, láncra lánc Csobogó bensőm csupa sánc, Szivemben torlasz, ördög-árok.   Betömhetik a régi kutat, Meredhet büszke sziklagát, A forrás túl töri magát S buzogva vág vad viziútat.   Jöhet útvesztő hegybarázda, Iszapvész, lápkórság, — halál A vizár új ösvényt talál Mert törhetetlen Pán varázsa.

 Merész ívben földi szivárvány dől a pesti partról Budának az égi íven imák lengnek ezen itt gyalog-vágyak járnak.   Hogy sietnek! A pesti szívnek Budán lakik a vágya, álma, a budaié meg amott a vízen túl s most fut utána!   Mert hiába, az élet ilyen se szabály alól nincsen pardon! a szív s a vágy nem lakhat együtt, a vágy mindig a túlsó parton.   Azért, ha látsz egy borús szempárt mely innen sóvárogva néz le tudd meg: a vágya ott lakik a túlsó parti csöndes révbe.